Olvasætűd
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

ELÉGIMA

Restaurátori olvasætűdök Turczi István Ürességéhez*

 

„Cuvier-től kezdve az élő, legalábbis első megközelítésben, kitér a kiterjedt lét általános törvényei elől; a biológiai lét regionális lesz és autonóm; az élet a lét határain az, ami külsőleges a léthez képest, és mégis benne nyilvánul meg.”

Michel Foucault (Romhányi Török Gábor fordítása)

 

„De a létet és az írást nehéz összehangolni.”

Gaston Bachelard (Bereczki Péter fordítása)

 

„Csak én bírok versemnek hőse lenni,

(...) de még tovább magamnál nem jutottam.”

Babits Mihály

 

„...nt üresség, / a ho...”

Borbély Szilárd**

I-1.

 

„Hiába mesélném el / A fény másképp emlékszik / a sötét zugokra”– Ahova nem ért el, ezért sötétek. Tehát nem látta, nem láthatta őket. De akkor hogyan és mire képes emlékezni? A nem-látásra? Mint az ember az éjszakára, amit átaludt. Nincs se szem-, se fültanú. Ha mégis, úgy nappal, tiszta ésszel és szavakkal nem elmesélhető az éjszaka (a sötét, a démonikus stb.).

 

I-2.

Miért a „Hiába...”? Minden hiába? Esetleg Az elbeszélés nehézségei, a Nem mondhatom el senkinek vagy a Nem találunk szavakat (vagy stb.)? Hiába, minden? Végső soron mégis: ha hiába, akkor minek, kinek? De: csak azért is?

 

I-3.

A sötét, hogy nem látunk: nincs képünk a körülöttünk lévő világról és nincs képünk magunkról. S mivel az ember nem éjszakai lény, a sötét az élet, a világ hiánya. Amíg fel nem kel a nap, csak korlátozott a lét – például a tájékozódás, a cselekvési lehetőségek szempontjából. Az éjszaka sötétjéből szembekerülni a világosodással olyan, mintha először látnánk a világot. Mintha születnénk, de úgy, hogy tudjuk, mi van, hogy van előtte. S ezt az előttét kellene elmesélni, azt, hogy minden innen indul. Ez lenne az, igen, amire a fény másképp emlékszik.

 

I-4.

A határpillanat: „Az ébredő mostban Még a fény előtt, / mikor még nem tudható, ki, mit, miért, // minden, értsd: minden / megtelik ürességgel”. S akkor (ekkor): íme az ember. Az ébredő ember. A kezdet. Nélküle a létnek, az életnek nincs értelme, nem lehet, hiszen ő a tartalomszolgáltató, az értelmet adó. Vagyis a sötét nélküle az élet, a szellem s lélek hiánya, a halál, a halott anyag, üres váz, keret – az ember nélkül minden semmi, hiába. Vagyis a kérdés: elmondható-e nappal, hogy mi volt, mi történt éjjel? Hogy mi volt az öntudatra ébredés előtt? Van egyáltalán értelme e kérdésnek? (Esetleg: Vagyok, aki vagyok – Vagyok, aki leszek/Leszek, aki vagyok – Leszek, aki leszek?)

 

I-5.

S akkor (ekkor) tehát: íme a vers. Az ember verse. Nélküle az emberi élet értelmetlen. S ez a vers egy könyv. A címe: Üresség. Alcíme: Elégia a másnapért, hajnaltól hajnalig, négy tételben. S a kezdet, a szöveg (az Ige stb.), az első tétel olvasása a prima vista. Első látásra, ahogy az első napsugarakra, ahogy születéskor a világra, vagyis nincs ismerkedés, nincs felkészülés, oda kell menni a kottához, kézbe kell venni a könyvet, a szöveget, és benne lenni azonnal: „Iszonyú erővel szakad ki az első / belélegzés, azután az első / kilélegzés hangja Iszonyú erővel”.

 

I-6.

Recsegés-ropogás, szakadás, robbanás – valaminek történnie kellene az iszonyú erőtől, ami ott legbelül, pontosabban a belső és a külső világ közti feszültségtől keletkezik folyamatosan, vagyis inkább újra és újra. De nem, csal a kép. Az iszonyú erő csak az alap; hogy élni lehessen, a körülmények, a dolgok megváltoztatáshoz, a világ megszelidítéséhez kevés: „Tántoríthatatlanul / Megy minden tovább”.

 

I-7.

Tehát „Hajnal van Hajnal Az én haj / nalom”. Sőt „Ugyanott állok, ugyanúgy, ugyanén”. S a csend, a csendbeszéd. És Borbély Szilárd. A Hosszú nap el nyelve, szövete e tájékon igen erős, nem csak olvasni, érezni is lehet, hogy hosszú lesz ez a nap, egészen az, mert nem ebben a kötetben kezdődött, hanem 1993-ban Borbély Szilárdéban. „Hosszú lesz, tudom, amíg lépésenként / visszakerül a helyére minden bennem / Semmiség Csak el kell tudni viselni”.

 

I-8.

Amint az öntudatra ébredés lendületén, az első kérdéseken, megállapításokon túljutottunk, rácsodálkozunk az űr-ességre (szó bennsz. stb.): „Az ámulatom ugyanolyan néma, / mint a reggeli nap, mikor futtában / a padlóra ejti egy ablak árnyát”. Ámulunk az egészen, ajkunkon lakat.

 

II-1.

„Az Énből mi lenne, ha nem sok-sok énből volna / A sokból mi lenne, ha Egy volna a sok / Sok egyből egy is sok / Sok ismeretlenes egyetlen, / egyenegy, a Leg / Egyből sok lenne / És azonnal nem én lenne” – A hajnal célt ért, kivilágosodott a világ, reggel van. Az új napra ébredt, megint megszületett ember szétnéz. Teheti, mert a fénynek köszönhetően lát. Látja az ő valóságát, a tegnap maradékait, az újabb ma mozgásait. És öntudata egészével próbálkozik az értelmezéssel, a definíciókkal. Vontatottan, kimérten érkeznek a sorok, ahogy az Üresség-szimfónia második tételének olvasói utasítása mondja: sostenuto. Hiszen ez a tétel a gondolatoké, a létkérdéseké és az újabb kérdéseket generáló létválaszoké.

 

II-2.

Azért a reggeli piszmogás, tevés-vevés megkerülhetetlen. Mert lét ide, élet oda, meg kell mozdulni, ha indul a nap, ha kezdődik újra (folytatódik) az élet, mert élni kell: „Kávézacc Foltos terítő Kiflimaradék / Felbontatlan gázszámlák Hivatalos értesítés”.

 

II-3.

A versbeszélő (lírai én, Turczi-alteregó, nb. a költő maga stb.) vár. Valaminek történnie kell, a világnak, a dolgoknak történniük kell, ha már elkezdődött a nap, ha már él az élő. Mivel pedig az élet idő, az időnek kell történnie. A lírai én (stb.) időz tehát: „Talán-idő Megint-idő / Volt-idő Majd-idő / Ha van Ha nincs / Már észre sem mi most / Mintha volnék Mintha volnál / Mintha-még-idő”. S ha eleget időzött, úgy tűnik, megvan, amire várt. Meghatározható a nyitáskor úgy körbesettenkedett én: „Én vagyok / a hely, ahol állok”. Mert az idő tér. Nem is elégszik meg ennyivel, pontosít: „A saját ketrecem vagyok”.

 

II-4.

Idő és Én között felbukkan egy Paul Celan-vers (Die Abgewrackten Tabus...). Az első tételben is szerepelt egy (Kein Name, der nannte...), és sejtjük, hogy a továbbiakban is találkozunk eggyel-eggyel. Fordításuk (magyar hangja Kántás Balázs) a kötet végén megtalálható. Ahogy az első német szóba botlunk, asszociációnk támad, s Rainer Maria Rilke mellett Gustave Mahler is felbukkan, előbbi az elégia (persze kötetmottóként már eleve velünk van), utóbbi a szimfónia alakzatával.

 

II-5.

És a fény? A sötétet legyőző fehér fény, ami „A fehérnél is fehérebb fehér / Minden attól igazán fehér, hogy átjárja a fény”. Utána pedig a sárga, az izgő-mozgó, zsivajgó élet sárga fénye. A fény sárgája, a fényes sárga. A csillagok sárgája, s ha kihunynak e csillagok, akkor nincs hang, csak semmi megint: „Szavak nincstelenje Ez vagyok”.

 

III-1.

„Az olyan világban, / ahol nem fér el az Isten, az embernek sincs helye”, hiszen az emberi idő- s térbeli kiterjedése benne foglaltatik Isten nem mérhető kiterjedésében. De az is jellemző, hogy ki mondja – a lírai én (stb.) anyai nagyanyja, akiről a lírai én (stb.) kedvese, szerelme, örök társa azt mondja ismeretlenül, csodálatos nő lehetett. Hát persze. Ha már a kezdő- s végponton totális a magány, jó, ha a kettő között nem vagyunk egyedül. S ki más tudna egy férfival törődni, ha nem a nő? A harmadik tétel tehát a nőé csapongón, szeszélyesen, kötetlenül, így is kell olvasnunk: capriccioso.

 

III-2.

Az első két tételben a férfi szembenézett a kezdettel, elszenvedte a(z ismételt) világra jövetelt, majd az eszmélést és a körbetekintést, s most itt az idő, hogy ne legyen egyedül. Jöjjön a pár, a szerelem, hogy ne legyen magány, hogy ne egyedül kelljen lenni: „A te nézésed fogja be a teret / Akárhol vagyok Akárhonnan Akárhová”.

 

III-3.

A személyiségfejlődés szerencsés esetben nem áll meg a maga egyszeri- s egyediségében, hanem megjelenik egy/a másik, akivel együtt kibővítheti magát, s megtöltheti a világot, sőt újraértelmezheti mindazt, ami addig csupán ő volt, illetve módosíthatja, ami az addigiak alapján a jövőben lehetendne. Ellenpróbának egy kiállítás képei kapcsán elhangzott mondatok pont jók: „Ez a nő egyedül van Egyedül van, / és nem tudni, kire vár Mondtad / Nem tudni, vár-e valakire egyáltalán”.

 

III-4.

Nekik, persze, nem kell várniuk, nem is teszik. „Hamar belém költöztek a színeid / A kék A zöld A zöld A kék”, mint például „A nyári kék napok emléke / A kék derűje A kék boruja”, és „Bár első közös emlékeink / zöldek Akár az Édenkert”, azért megjelenik „A féltékenység zöld szemű szörnye” is.

 

III-5.

„Te vagy a közöm a világhoz / Minden nőt miattad szerettem / A te rejtőző erőd emelt önmagam fölé”. Nem baj, hogy délután van, nem baj, hogy múlik a nap, az élet, hogy hamarosan ismét sötét lesz, hogy az alkonytól megint egyre nehezebb a lét, mert váratlanul máshogy van minden, mások a hangsúlyok, az árnyak. Mert mivégre itt minden, ha nincs kire vigyázni, ha nincs, akinek szemébe pillantva egyszerre láthatjuk magunkat és a világot.

 

III-6.

A kurzivált Szabó Lőrinc nem az egyetlen szervesült idézet a kötetben, természetesen, találkoztunk velük eddig is, és tudjuk, ezután is fogunk. Hiszen áthallások és átjárások nélkül, vagyis hagyomány és szövegközi kommunikáció nélkül nincs (az) irodalom, ez a hömpölygő szövegfolyam (ami nem csak szöveg stb.). Vagy, ahogy (az igazi) Turczi István szokta mondani: minden mindenbe belelóg.

 

IV-1.

A hajnalok vakok, / mint az újszülött macskák / Amit akarnak, azt tesznek velem / Bennük úgyis csak holnap kezdődöm el” – vagyis kurzivált Adam Zagajewskivel kezdődik a negyedik tétel (Zsille Gábor fordításában). Olvasói utasításunk con moto, tehát sejtjük, hogy érzelmeink meg lesznek mozgatva, hogy egy pillanatra se fog minket elengedni a szöveg, csak úgy kapkodjuk majd a lelki fejünket. De hát, végül is, ez a negyedik tétel. A zárótétel. A napnak vége van, besötétedett. Persze lesz holnap, hiszen lennie kell, de előbb még az éjszaka, az álmok. Az álmok, amik mintha kifordítanák az embert, aki álmodja őket, sőt „Az álmok előre emlékeznek / És igen, megtanítanak odáig hátrálni, / ahonnan végül látom magamat / Akár egy versben is, tessék / legyen a címe // : //

 

IV-2.

Üresség” – s mintha kulcs nyikordulna a zárban, mintha lakat pattanna, mintha a homlokunkra csapnánk a könyvvel. Hát ez az, hát ezért! Itt a vers, ami miatt, ami köré ez az egész kötet épült! Most akkor mindent megértünk, igen. Legalábbis kérdések kristályosodnak: mit teszünk meg egy versért, mire vagyunk képesek egy versért? Köréírunk egy verset, egy egész verskönyvet (könyvverset) miatta/érte, hogy megtaláljuk, kijelöljük a pontos helyét? Az Üresség című kötet (könyvvers, verskönyv...) az az univerzum, ami azért jött létre, hogy az Üresség című vers ne kényszerüljön a levegőben lógni?

 

IV-3.

És mi(k) vagyunk a verssel, a versben... a vers nélkül? Mi a vers tehát? Ami „Hiába...” De miért is hiába? Óvatosan ezzel, hiszen ha hiába, akkor minek? Ám ekkor: mégis, csak azért is stb. – Ezt nem lehet eleget ismételni. Ha megírunk egy verset, megírjuk a verset, a világ összes versét megírtuk, de legalább a mi összesünket?

 

IV-4.

„És akkor táncolni kezdett”, ő, aki az előző tételtől számon tartottan, határozottan van, része a történetnek, hiszen szerves része a férfi (versbesz., T. I., l. é. stb.) életének, és minden mozogni, táncolni kezd, az egész világ csak kavargó kábulat, és akkor „S z á j h a r m ó n i a, mondja / hogy kifogja a mítoszt a vitorlából / Szavakon múlunk, ha semmin is”, aztán a menetrendszerinti csók, és a szavak, az összes talán, az éjszaka, a hajnal, a reggel, voltaképpen ennyi huszonnégy óra, ennyi az élet, ennyi egy elégia a másnapért, hajnaltól hajnalig, négy tételben.

 

V-1.

Ennyi hát – és annyi még. Például a Paul Celan-versek. Kontrapunktoknak nevezni őket túlzás lenne, de nem is pontosan passzoló részei az adott tételeknek. Előre- és hátrautalnak és -kapcsolódnak, afféle félszabad vegyértékként tágítják az Ürességet. Mint ahogy a sokszor egy sornyi idézet többek között Gergely Ágnestől, József Attilától, Orbán Ottótól, Rainer Maria Rilkétől és Vas Istvántól (teljes lista a kötetben, hátul), amik arra is felhívják figyelmünket, hogy nem csak az élet, az alkotás sem lehet meg a múlt, a hagyomány nélkül, ez a folyamat, ez a lánc nem megszakítható.

 

V-2.

Az Üresség-vers, „amiért” talán megíródott az Üresség-kötet, úgy csillog a nagytestvéri szövegben, mint valami „lied”, szinte látom és hallom Patricia Petibont énekelni: „Egy barna kép egy régi tincs / vanni van és nincsni nincs / űr üresség árvaságunk / föld alatti szélben állunk”.

 

V-3.

Az első tétel tizenhat, a második tizennégy, a harmadik tizenkettő s a negyedik tíz oldal. Mintha egyre kevesebb szövegre lenne szüksége a versbeszélőnek (stb.), mert tételenként egyre lényegretörőbb és pontosabb. Vagy csak fogynak a szavak, ahogy múlik a nap, az élet. Végül is az Ige teremtés, nem pusztulás (~pusztítás).

 

V-4.

És Borbély Szilárd? Elvégre az ő Hosszú nap elje ihlette az Ürességet, amit Turczi István az ő emlékének ajánl, természetesen. Aki ismeri mindkét művet, az látja a betűtípus, a tördelés hasonlóságát és azt, hogy verskötet (kötetvers) ez is, az is. És aki ismeri mindkét művet, olyan érzése lehet, mintha az Üresség a folytatása lenne a Hosszú nap elnek. Mintha Turczi Borbélynak válaszolna, sőt biztatná. Hogy bár valóban rettenetesen egyedül vagyunk (vö. születés és halál) a létben, az életben nem lehetünk egyedül. Dolgunk egy lenni a többi eggyel, csak így találunk helyet, csak így találjuk helyünket a világban. Úgy is mondhatnánk, hogy Borbély hegedűszólójára Turczi szimfóniája felel, vagy hogy a borbélyi egyszemélyes labirintus tégláiból Turczinál a nagyvilág építőkockái lesznek, cserébe e világ megvédi őt saját totalitásától, ami egyébként a Hosszú nap elben olyan megrendítő, amitől imahelyzetbe kerülünk, az Üresség ebből indul, innen rúgja el magát. De a Borbély-mű vajon tényleg ima? S ha az, lehet folytatni? Lehet folytatni egy imát? Esetleg: lehet válaszolni rá? Vagy ha a Hosszú nap el mottójától, a Kol Nidré-idézettől kezdek lépegetni, akkor a két kötet Jom Kipurrá, az Engesztelés Napjává is válhat? Akár még úgy is, hogy az Ürességet reggel zárja Pál apostol finom megjelenése: „Aki szeretni készül, / keressen tágasabb csöndet a hallgatásnál / Aki szeretni készül, / hallgasson boldog zenét”?

 


* Turczi István: Üresség. Elégia a másnapért, hajnaltól hajnalig, négy tételben. Scolar Kiadó, Budapest, 2017

** Mottóforrások – Michel Foucault: A szavak és a dolgok. Osiris, Budapest, 2000; Gaston Bachelard: A tér poétikája. Kijárat Kiadó, Budapest, 2011; Babits Mihály összegyűjtött versei. Osiris-Századvég, Budapest, 1995; Borbély Szilárd: Hosszú nap el. Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, Pécs, 1993