Reflex
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

A titok. Jakobovits Miklós groteszk és monokróm festményei
2017. 12. 06. – 2018. 01. 28.
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37.

 

jakobovitsm ablak ketto ezerkilencszazkilencvenhet

 

 

Abafáy-Deák Csillag

 

A holt anyag élő természete

 

 

Nehéz választani a Műcsarnokban egyidőben nyíló kiállítások között. Blaskó János, Gadányi Jenő, Jakobovits Miklós és Karátson Gábor művei sorakoznak a kiállítóterekben. Ennyi képet, művészi felfogást egyszerre befogadni lehetetlen. Jakobovits Miklós képeit választom, érzelmi alapon (is). Erdélyi és kolozsvári. Emlékezetem őrzi Borghida István írásait, amelyekben, a Korunkban, az Utunkban Kós András szobrait, Jakobovits Miklós képeit ismertette. Mégis először szembesülök Jakobovits festői életművével. A kiállítás címe a művész egyik vallomásra utal:

 

A titkokat keresem, melyek sejtelmes derengésükben sugároznak felénk, mintha varázslatos dimenzióból keresném a múltat, sejtelmes viszonylataival éppen úgy, mint a jelenkor frivol, banális jelképeit, mai korunk bizarr emberi szimbólumait.

 

az anyag titka

 

Az emberiség lelki nyomatai érdeklik, a humánum izzása, azok az üzenetek, amelyek az emberek közötti viszony harmonikus és diszharmonikus voltáról árulkodnak. Sosem bombasztikus, kerüli a felszínes hatást, az égő színeket, festői effektusokat, nem provokál, inkább a tér is idő megfoghatóságát keresi, a legbanálisabb tárgyakban is felfedezi a sors jeleit, öntörvényű agresszivitását. Színei hol tompák, hol elmosódottak. Nincs itt szivárvány, legtöbbször egynemű színeket látok. Színvariációk, alig érzékelhető eltérésekkel, olykor még a formák is hasonlóak, a színbeli tónusok számítanak, ezek hordják a kép egyediségét és különlegességét. A szín lényegét nem lehet se szóval, se más eszközzel pótolni – írja a festő Kandinszkij. Jakobovits törte a festékeket, mint a régi festők Firenzében, Rómában. De törte áttételesen is: a színhez feketét kevert, vagy fehérrel is derítette.

 

szleim a muteremben

 

Megfigyelte a köveket, növényeket, madártollakat és azok árulkodó jeleit. Színei mindig egyediek, kioltotta bennük az általános színt. A hely és tárgy koloritjának harmóniáját, struktúráját ragadta meg. A vizsgált jelenség így vált befogadhatóvá. Még akkor is, amikor hideg színei a távolságtartást hordozzák. Vonzódott a gótikus formákhoz, tárgylenyomataiban, képtárgyaiban sorra felfedezhetjük ebbéli törekvését. Egy, olykor két domináns színben, gyakran a monokrómia jegyében született képeket látunk.

 

jakobovitsm szerkezet mas dimenziokba repuleshez ketezertizenegy

 

Nem mondanám, hogy minimal art, mert itt többről van szó, mint műfaji elágazásról. Az alkotói szemlélet átláthatóságáról, a megfigyelés, töprengés eredményéről, eszenciájáról annál inkább. A barlangrajz sem minimál art, hanem világszemlélet, a világ teljességét megragadó, ám az elkülönülést elgondoló és kifejező emberi gondolat és érzés tárgyiasítása. Jakobovits a világ, a föld repedéseit foglalja formába, keretbe. A törékenységet, a kiszolgáltatottságot, az anyag természetét, és a természet anyagi voltát. Teret alkot két dimenzióban. Kilép a három dimenzióba, tereit beláthatjuk, felfoghatjuk, redukciók eredményei. Sokszögek, vonalak, elválók és egymásba fűződők, sohasem túlzsúfolt tereket látunk. A motívum tisztasága, pőresége adja a kép, a tér erejét. Visszalép a barlangrajzokhoz, értőn és újítóként, éntudattal bíró emberként. A felület áttörése, megtörése jelzi, teremtett valósággal állunk szemben, amely megfejthetetlen, amely titkokat hordoz, miként minden emberi lélek is. Nála a tárgy egyben emberi vonás, jelenség. Szimbolikusan. Tárgyszerűen. Hitet hordozva, amely lehet istenhit, de nem feltétlenül csak az. A valóság tisztelete, hódolata. Jakobovitsot a képzőművészeti jelek érdeklik. Ezek számomra a szín, a forma, a ritmus, az arányok, a titkos érzetek, amelyek a lelki mélységen keresztül új megsejtések és formák felé vihetik a befogadót. (Erről részletesen lásd Józsa István: Képtárgyak)

 

jakobovitsm titok ezerkilencszazkilencven

 

Fémes felületeket hoz létre, amelyben ott van a megszilárdult csend és az eleven mozgás. Az elmaradhatatlan kék, türkizkék, arany, sárga, ezüst. A szín formává válik, a forma meg színné. Egymásba olvadnak. Kerámiaként, cementként. Alkímiát gyakorol, az anyagok egymásra hatását, a hőfok adta színt keresi. Képtárgyat hoz létre, anyaglenyomatokat. A táblakép nála más lesz, mint kortársainál, a régi korok mestereihez képest is. Szerkezetet látunk, egy ablak, egy jármű szerkezetét, és mindjárt egy másik világban találjuk magunkat, a totemek világában. Duchampot idézően groteszk és ironikus mer lenni, a faktúra és felületépítés fázisait felhasználva teremti meg az azonos művek különbözőségét. Igazít az anyagon, hajlít, gyűr, ráncol, redőz, kitüremkedést hoz létre, szegecsel, ha kell, mintha egy gótikus templom ajtaját mintázná meg. Nem a háttér válik fontossá, hanem a szín, a kék, a sárga és a többi szín hatása, árnyalata, amely magába rejti-oltja a textúrát.

 

kek egyensuly

 

Jakobovits Kék egyensúly, 1983 című képe előtt hosszabban állok, mintha ebben az alkotásban lehetne meglelni mindazt, ami festészetére jellemző. A motívumok egyszerűségét, színharmóniáját, a szimbólum kifejező erejét. Kemence vagy barlang nyílása? Talán mindkettő, de lehet falrészlet is, a múltból. Sőt befalazott nyílás, bejárat, vagy sátor. Egy néma száj, betapasztva. A felejtés szimbóluma, az intellektus játéka, hogy az időt mégis ki lehet cselezni, ahogy a csontok őrizik, jellemzik a valaha volt testet. A hegy- és dombhátról sem feledkezhetem meg. Ám itt a kiválást, az elkülönülést is tetten érhetjük. A zárványt. Egyensúlyban lenni a világgal, önmagunkkal, a kisebbségi léttel, a megszólalás morális felelősségével. Női aktja (A fény, 1969) az ég fele fordul, mintha inná, magába olvasztaná az ég kékségét és fényét. A fejmozdulat szokatlan, hiszen a tekintetünket erre a fejmozdulatra irányítja a festő, nem a fiatal test meztelen látványa az elsődleges inger, hanem a cselekvés, a mozdulat. Tavaszi, nyári fény? Zsong a lélek, eggyé válik a világgal. A Kék egyensúly is a beolvadás, az eggyé válás motívumát hordozza. A szín tompa, elmosódó, szándékosan az. Mintha a határban járnánk ősszel, tavasszal. Az elmúlás és a születés előtti pillanatban, a természet nem kérkedik színeivel, száraz a fű, a kóró, a bokor. Rejtekezik madár és állat, nyúl, róka, őz. Jakobovits természetlátása absztrakt formát ölt: Kompozíció I−III., 1988. Kék és földszín félköríve egészíti ki egymást, körré. Földgömbbé, a felettünk lévő kék éggé. Mintha az Úr most választaná el egymástól a földet és az eget. Egyensúlyt látunk, de látjuk ennek dinamikáját is, belső feszültségét. A repedéseket, a szárazságot, a göröngyöket, és a pocsolyákat, kisebb tavakat, olykor nagy vizet, talán a tengert. Mondhatnánk, hogy itt nincs is természet, annak megszüntetését látjuk, a kivonást, a sűrítést. A formát, amiből nem vezet út a természethez, csak a természet felől vezet út a gondolathoz, érzéshez. A látvány, ami elénk tárul, forma és szín, ősi jel és szimbólum. Az eredet, a teljesség lenyomata.

 

kompozicio egy ketto harom

 

Jakobovits nem attól modern festő, alkotó, hogy a Totem I−III., 1997 sorozatában egy autó ajtajára, helyesebben annak formájára ismerünk, hanem attól, hogy a látványt szimbolikusan, metaforikusan összekapcsolja az idő kezdetével, és ráébreszti a nézőt, hogy amit lát, az a mai kor totemje, árulkodó jele. Ironikusan láttat valamit, könnyebbé teszi az ember mozgását, de egyben foglya is az ember ennek a tárgynak, sőt kiszolgáltatottja. Isteni erővel, vonásokkal ruházza fel. Ez már a fetisizmus világa, egy tárgy az ember fölé nő.

 

totem egy ketto harom

 

A Kék-lila rapszódia, 2010-ből már-már szatirikusan fogja fel a rapszódiát. Itt már nincs felemelkedettség, pátosz, épp ellenkezőleg, lefokozást látunk, a hajlítások öncélúságát, a formai tökély önellentmondását, a harmónia látszólagosságát. A Harsonák, 2010-ben a sárgásfehér szín a hangszer anyagára, a hangszer megcsillanó fényére utal, egy jelenségre, amely egy rezesbanda látványakor jöhet létre.

 

kek lila rapszodia

 

Márta, 1968 képe meseszerűségével hat, mintha nem is a földi valóságot látnánk, hanem annak eszményi képét és formáját. Nem az arc és annak egy vagy több vonása hordozza a szüzesség, az ártatlanság vonását, hanem a fátyol és a koronafejdísz. A hagyomány, az elvárás olykor felfüggesztődik. A Harlekin, 1973 már tárgyával is jelzi, olyan világban járunk, ahol mások a játékszabályok, mint a való életben. Metaforikus alkotások ezek. Szatirikus gúnyrajzok. Egyértelműen jelzi ezt a Diplomaták között, 1973-as, és az Első az elsők között, 1975-ös kép. Itt már nem érvényes a mágia, de a mese sem. A téma absztrakt feldolgozására bukkanunk a Hangszerek, 1966-os alkotásban. Ez a kép is jelzi, bárhonnan is induljunk el Jakobovits világában, miként a tengeri hullám, a festő is újra és újra felveti ugyanazt a tárgyat és formát. A művek belső hálózatára, belső összefüggéseire ismerhetünk rá.

 

 

Kölüs Lajos

 

Kerámia vastömbök és más groteszkek

 

torz

 

Járni könnyedén és gondtalanul, emelt fővel, vagy minden lépés ólomsúlyával szembesülni, két külön világ, mégis összetartoznak, ellentétük okán. Jakobovits mindkét világ nagy ismerője, formálója. Vasplasztikái menhírek, a tüzet hordozzák, a forma egyszerűségét és maradandóságát, bennük az egylényegűség, az eredet forrása, a rend törvénye. A néma beszéd világa, az égbolt és a föld találkozása, annak felismerése, hogy a, világ bár tőlünk független és különbözik, de az általunk teremtett világ, forma lehetővé teszi, hogy a tőlünk független világgal azonosuljunk, eggyé váljunk. Ez az egybetartozás érzése hatja át Jakobovits plasztikáit. A születés és a halál pillanatát, közös eredetét, annak felismerését, hogy valaki önmaga lehet, miközben önmagát formázza, a világot is alakítja, formázza (Fehér formák titka, 2003, Torzó, 2004).

 

bekotozott fej 

 

A Bekötözött fej, 2003 számomra felidézi a futballt és a lábat is. Ahogy Sándor Csikar a hatvanas években a Honvéd ellen bekötözött fejjel (fehér turbánnal) újra játékra jelentkezik és gólt fejel, egyenlít a csapata. Jakobovits plasztikájában is ott a küzdelem heve, a befelé fordulás gesztusa, óriásivá dagadt a fej, és égető fájdalomként lüktet a halánték. Jakobovits számos plasztikájában dolgozza fel a kezdetet, az én-világ nélküli közösséget, amely már ékszerként ismeri és használja a tárgyakat. Az emberiség már akkor formázta a vasat, amikor még nem ismerte azt, nem volt olvasztója, de volt meteoritja, vagyis az égből kapta a vasat.

 

emlekjelek

 

Súlyos tömböket látunk a kiállításokon, a masszív formák a hagyományt, a tradíciót jelképezik (Alakzat, 2002, Emlékmű, 2003). Az önazonosságot, a közösséghez tartozást. A törzset. Az időtlenséget. Az emlékezetet, a múltat (Emlékjelek, 2003). Az ősök lelkének szimbólumát. A szilárdságot. A biztonságot. A világot. Még nincs Isten, csak vastömb van. Hosszmérete csökkentett, így anyaga sűrűbb. Az anyag tiszteletét látjuk, ami később istentiszteletté változik. Még nem törvény, de idővel az lesz. Alap. Princípium (Konstrukció, 2002, Varázshegy, 2003). A mozgás ellentéte, az állandóság pillanata. Maga az örökkévalóság. A látóhatár és az univerzum. A háromdimenziós tér. Az éjszaka súlyos csendje (Különös párna, 2003). Még nincs Gólem, de idővel lesz. Az esetlenség formájává válik.

 

a ritmus csendje

 

A farostlemezre vegyes technikával felvitt formák egyszerűek, motívumaikban ismétlődnek, variálódnak. Jakobovits folyton visszatér ezekhez a formákhoz, a nyúlványokhoz, a csőszerű alakzatokhoz, a ritmikusan egymáshoz hajló formákhoz (A ritmus csendje, 2005). Kibontja azokat, de így is egységesnek hatnak, tömbszerűnek (Ablak I‒III., 1997). Számára a táj repedésként, árokként, vájatokként jelenik meg (Sziklás táj, 1999). Ezek az alkotások számomra reliefként hatnak, dísztelenségük teszi őket hangsúlyozottá (Édesapám isonzói köpenye, 2005). Jakobovits a történelmi eseményben is az anyagszerűséget keresi és találja meg, a földhöz közelít, abból emeli ki szegekkel, préselt lemezzel az emberi testhez tapadó ruha látványát.

 

jakobovitsm edesapam isonzoi kopenye

 

A Sziklás táj, 1999 is őrzi a bemélyedést, a hiányt, a kopás vonalait és árkait. A gyűrődést. Mintha Jakobovits mindig ugyanarra a vonatra szállna fel, az időpont nem számít, csak A ritmus csendje, 2005. Ablakot nyit és zár (Ablak I-III., 1997), keresztmotívumokkal, az X-betű formájával jelzi a végtelenséget, a spirituális gondolatot, égre nyílik-csukódik a szem, az ablak, tekintetünk. Vagyis a világra. Mindegy, hogy milyen színű a bőröd, a ruhád. A Hegy titka, 2011-ből a természet örök körforgását foglalja formába, az időtlenséget, a törvény szellemét, a változást, a kifakulást, az elkopást, az eltűnést. A titok megfejthetetlen, a hegy titka is. Mondhatjuk, hogy Szezám, tárulj!, de nem biztos, hogy eredményre jutunk általa. Nem jutunk el a hegy belsejébe. Miként saját lelkünk mélyére is csak ritkán látunk, hiába ismerjük saját titkunkat, olykor az elmondhatatlan, kifejezhetetlen. Miként a természet is, a maga hegyeivel, hegyláncaival, völgyeivel. Görbül a forma, akár az anya méhében a megfogant és fejlődésnek indult embrió. Elhajlás és meghajlás. Az élet pillanatát látjuk, egyben a természet állapotát. A néző az, aki által létezik ez a természet, aki számára fontos vagy fontos lehet a hegy és annak titka. Azonosulhat vele, de ellenkezőleg, el is távolodhat tőle.

 

sziklas taj

 

A kiállításon vörös fonalként követhető nyomon a titok szó jelentése (A hegy titka, 2011). Ebben a szóban ott találjuk Jakobovits természetszeretetét, a természet iránti vonzódását is (Alkímia, 1994, Ezüst veder, 1997). Szimbolikus és absztrakt formái is a természetre, az állati testekre utalnak (Feszített forma I., 2004, Mágikus forma, 2004, Sárga formák, 2005). Számomra egy idő után kissé formálisnak tűntek a változatok, talán a sokaságuk miatt éreztem egyhangúaknak a műveket, miközben a variációk természetessége továbbra is hatott rám (Kék misztérium, 2004). Sőt, ironikus, már-már groteszk alkotásnak tartom a Kék-lila rapszódia, 2010 művét. Burjánzanak a csövek, trombiták, a túldíszítések, torlódnak és ütköznek a formák, harmónia és a harmónia hiánya keveredik. Itt nincs már álomszerű világ, Gershwin rapszódiája is nagyon távolinak tűnik. Formajáték ez, az öncélúság mintája. A témát újra feldolgozza a Harsonák, 2010 műben. A Kék fal, 1992, Bejárat, 1992 olajképek motívumai az oszlopszerű formákat rendezi ritmusba, miközben a képen kifakult, koptatott színekkel idézi meg az időt.

 

hangszerek

 

A figurális alkotások – a plasztikák mellett – jelzik igazán, hogy Jakobovits világfelfogása összetett és mély. Saját korára úgy néz, hogy a látvány nem lehet más, mint groteszk. Hárlekin, 1973 képe Shakespeare drámáit idézi fel bennem, a színész monológját a Hamletből. A kiszolgáltatott embert, aki bár kimondhat sok dolgot, hatalomnélküli figura. Az Első az elsők között, 1975 (latinul: Primus inter pares) képe egyszerre utal Nicolae Ceaușescura, és Sztálin híres mondására: Mi kommunisták különös vágású emberek vagyunk. Nem közönséges anyagból vagyunk mi gyúrva. A figura esetlensége akármelyik banánköztársaság diktátorát ábrázolhatja. A Diplomaták, 1973 képén már számos alakot látunk, a művész véleménye nem változik. Szívderítő látni egy korábbi időszakból a figurális kép elvont változatát: Hangszerek, 1966. Akaratlanul is egymás mellé helyezi tudatom a két képet. A Nagy protokoll, 1973 kép egyben parafrázis, A nagy Gatsbyre utal. A csalásra, a hazugságra. Jakobovits számos művében foglalkozik a politikusi világgal (Kiválasztottak, 1975). Tiszteletlen és nonkonformista mer lenni, vagyis csúfolódik, ha nem is teszi felismerhetővé a kicsúfolt személyt.

 

a nagy protokoll

 


A Feszített forma I., 2014-ben is az egyszerű vonalakat figyeljük, ahogy kirajzolódik általuk egy állat testének formája, de lehet, hogy egy csillagaszati jelenségről van szó. A szín itt is kopottas színvilágot hordoz, már-már szürkéskéket, a tájba való illeszkedést, beolvadást. Visszatérő motívumokra ismerünk, jelzi ezt a Mágikus forma, 2004-ből. Itt már nincs meg a Kék egyensúly teljessége, a forma héjszerű osztódását figyelhetjük meg, az egymásba illeszkedést, a formák ritmusát és harmóniáját, ugyanakkor Jakobovits nyitja a teret, nem zárja le és össze a testeket, nyitottá, úgymond idézőjelbe teszi a látványt. A Mágikus forma esetében a függőleges és vízszintes rend szabadságát hangsúlyozza, a térbe ágyazottságot és magát a mozgást, amely révén mégis elválasztódnak egymástól a testek és formák. Elmozdul a tér, változik. A Kék misztérium, 2004 a Mágikus forma egyik változata, variánsa. A kék szín által, a formák ellentétbe helyezésével egyfajta lázadás, tagadás jön létre. Filozofikus mű, de ez a megállapítás igaz Jakobovits legtöbb alkotására is.

 

kek miszterium