Kritika
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

Életfarm

(Bencsik Orsolya: Több élet. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)

 

bencsik orsolya tobb eletMegbontott (test)határokkal játszik, és teszi ezt kifejezetten hatásosan Bencsik Orsolya 2016-ban megjelent kisregénye, mindeközben egy olyan összetett, meglepően sokszínű szövegvilágot tárva az olvasó elé, amelyben egyszerre találunk családi anekdotákat, tárcát egy napilapból vagy épp komplett recepteket. Mit tesz a szöveggel a több szinten megjelenő, túlcsorduló sokféleség? A Több élet esetében minden kétséget kizáróan kivételes olvasmányélményt nyújt a befogadónak.

 

A szétírt lányregénnyel egybefont családregény egy Budapestre költözött fiatal vajdasági írónő történetét meséli el: a naplószerű elemekkel is dolgozó regény egyszerre ragad ki részleteket a főhős mindennapjaiból és idézi fel a nagy- és dédszülők, az egykor vágóhídon dolgozó, majd az otthon disznókat tartó család anekdotáit. A szöveget átszövik az ellenétek, amelyek közül a leginkább szembetűnő, a kötet kapcsán egyértelműen szignifikáns test-problematikához fűzhető tisztaság‒szennyezettség oppozíció, amely mintha a főszereplő figurájában egyesülne, illetve viaskodna az egész köteten átívelve: „Amit csak tudok, eltakarítok, talicskába dobok. Amit csak bírok, magamba töltök: kidobott krumplihéjat, romlott ételt” (55.) Az elbeszélő minden egyes tisztítási rituálét részletez, miközben csontot súrol, beleket tisztít, vagy részletesen arról beszél, melyik mosószert választja: „Reggeltől estig súrolnék, ez a leghőbb vágyam, hiszen tudom, a lányoknak egy életre soka dolguk, ha jóvá akarják tenni, hogy van apjuk” (45.) Ahogy a főhősnek, a család valamennyi tagjának életét meghatározza a szövegben rendszeresen felbukkanó, ezáltal pedig még kényszeresebbnek ható tisztításmotívum. A szereplők krumplit pucolnak, ruhát tisztítanak, vagy éppen újszülött csecsemőt: ezek a folyamatok soha nem semleges tevékenységekként jelennek meg a szövegben, hanem mindig súlyos jelentéssel, tanulsággal és értékkel bíró cselekedetekként szűrődnek át az elbeszélésen. A narrátor mégis mindehhez kellő iróniával fordul: „Pedig az abszolút boldogság (amiben egyre tökéletesebb vagyok), tudom, hogy színtiszta sterilitás, műanyag flakonban tárolt olcsó, átlátszó folyadék”. (52.) A regény nyelve által generált, apai és anyai oldalról érkező impulzusok közötti feszültség ezen ellentétpár tekintetében is különösen sokatmondó. A főszereplő erre szüntelen reflektál, így köti a tökéletlenséget, de a szavak utáni vágyat és az írást is az édesapa, illetve a nagyapa figurájához. Az anyai oldalon, mindezzel mintegy szembe helyezkedve, a tökéletességre való törekvés érződhet: „Anyám tanácsa, a szépségeddel bűvöld, az arcoddal, a testeddel, mosolyogj, és ha lehet, inkább ne szólalj meg!” (39.)

A szöveg határai a műfajok, a regény fiktív tere és ideje, a szereplők, illetve azok testeinek tekintetében is folyamatos mozgásban vannak. A dédmamából kiállított preparátum lesz, a tata disznóvá változik, az ólban tartott állatok és a családtagok test-képei és szabályrendszerei közötti válaszvonalak fokozatosan foszlanak szét: „Borzalmas tél volt, a nagy hideg miatt apámék alig hagyták el a házat, és a dédnagymama nagy, hájas teste vagy négy napig ott feküdt az ólajtóban. Csak tata és én sirattuk meg. Apámék kitömették, és berakták a tata műhelyébe” (119.) Szintén sokatmondóan: „Apám ébredés után beül az ólba, a mama régi, szétnyitható ágyán megágyaz” (83.). Később az édesanya figurája is ehhez hasonló transzgresszív szövegeken keresztül formálódik meg, amely az azt megelőző tisztaság‒piszok ellentétpár fényében még jobban súlyosbítja a szöveg test-idegenség tapasztalatát: „Látták az anyámon, hogy piszkos. Mintha belesétált volna az iszapba. Apám, a tata és a nővérem csutakolták, anyám meg (a koszos állat) prüszkölt, rázogatta a szőrét. A kád szélére rakott törülköző (fehér, frottír, anyám vette a piacon, magyar termék) már tiszta lucsok volt” (115.) Ambivalens módon az édesanya testéhez éppen a tisztítás folyamata során rendelődnek hozzá az állatias jellegzetességek – a szöveg ilyen és ehhez hasonló eszközökkel mindvégig képes megtartani és fokozni azt az állandó feszültséget, amelyet saját ellentétpárjaival hoz létre.

A transzformáció az elbeszélő szerepébe helyezett főhőst is eléri, aki a nyelvbe kódolja az animalisztikusságot, „moslékot, így mondják, engem pedig moslékembernek hívnak, pedig valójában disznó vagyok. Ha hazaérek, egész álló nap dohogva, mint a gép, zabálok” (55.), vagy pedig teljesen egyértelművé teszi a határszegést: „A korpának köszönhetően súlyom nem apadt, és a beleim is jól működtek. Szerencsére legyek sem voltak, mert a legyeket nem szeretem.” (156.). Ahhoz, hogy a transzgresszió még hatásosabban formálódjon a szövegben, egy alapvetően az anyagiságra és a testre fókuszáló elbeszélői nyelvet kapunk, amelynek köszönhetően az érzékelés és a testi tapasztalatok mindig a figyelem középpontjában vannak. „Ha levágatnám a hosszú, szőke hajam, látszódna a bivalynyakam, amit a tatától örököltem” (54.) vagy: „Nekem a földdel amúgy semmi bajom, a dédmamával anno sárból babákat is gyúrtunk, a napon szárítottuk őket, testük megrepedezett, ha nem vigyáztunk, ujjainkkal szétroppantottuk a nagy kuglifejeket. A dédmama arca ugyanolyan ráncos volt, mint a babák teste, apám szerint mély repedéseket égetett bele a hosszan tartó egyedüllét” (177.) A főhős az útjába akadó férfiaktól kezdve saját magán át mindent egy erőteljesen testi perspektívából fogad be, amely ügyesen játszik össze a lányregény sajátosságaival: „Ez a pasas például havonta egyszer dug, a háta meg csomókban szőrös, bele lehet kapaszkodni. Pontosan bele lehetetett, amíg a felesége le nem borotválta. Azt hiszem, az asszony legnagyobb boldogsága az, hogy minden vasárnap, éppen főzés előtt, egy nyolccentis, csavaros fejű aranyborotvával vastag rétegekben húzza le a már kinőtt szálakat” (51.). A naturalisztikus, sokszor groteszk leírások a regény nyelvének szerves részét képezik, ám a narrátor ezt is kellő mértékben ellensúlyozza lényegre törő recept-feljegyzésekkel, vagy például egy-egy tárgyias, adatszerű információ beiktatásával. „»ezektől a fogatlan, hörgő, nyögő, zihálva beszélő magányos férfiaktól mindig kapok ezt-azt«. Milla Aloe verás, regeneráló hatású kézápoló krémet, amiben B5-vitamin meg búzaprotein van, és 2015. július 14-ig használható fel” (27.) Érdekes csavarként jelenik meg a szövegben, amikor egy ponton mindez összeütközik: a hozzávalók precíz felsorolása után hasonló stílusban olvashatunk arról, hogy milyen apró tárgyak kerülnek elő hagyatékként a tata halott apjának gyomrából, mint ha csak a sült hal pácban (30.) vagy a káposztaleves (124.) összetevőiről lenne szó.

A kötet címe több értelmezési lehetőséget kap, hiszen az elmondottak tükrében, a figyelemreméltó határszegések és metamorfózisok mellett összekapcsolható a családtagok egyéni történeteivel, a Budapesten élő vajdasági főhős összetett személyes világával, vagy identitásával, de a több műfajt vegyítő, így pedig afféle szövegszörnyeteget létrehozó narratív technikákkal is. Utóbbit érintve kiemelendő, hogy az intertextualitás is fontos szempont lehet a regény olvasásakor. „A sógorom, a láthatatlan ember erőt vett magát, érezte, élete legnagyobb feladata előtt áll. Óriási húsok voltak a szármák közé rakta ráadásnak, és három töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot akart legyűrni. A szeme kigúvad, nyakán kidagadtak az ere: hősiesen küzdött a torkán akadttal. »Dögölj meg, te kutya!«, erre gondolt, miközben lefordult a padról” (153.) – az egyértelmű Tragédia-parafrázissal a kötet végén találkozunk, de talán Kiss Tibor Noé Inkognitó című kisregényére is történik utalás, amelyben egy kísértetiesen hasonló mondatot olvashatunk: „mellemen a szétnyíló anyag húsz százalék poliészter, nyolcvan százalék pamut” (50.), az Inkognitóban: „Egy világoskék pulóvert választok, ötszáz forintért vettem egy turkálóban. Ötven százalék pamut.” (Kiss Tibor Noé: Inkognitó. Alexandra Könyvkiadó, Pécs, 2010, 55.) Ezek az intertextusok azért is lehetnek különösen lényegesek, mert a regény vissza-visszatérő kényszerességmotívuma a felsorolt szövegek esetében is kifejezetten jelentőségteljes – ez szintén új jelentésrétegeket, tehát még több szöveget, és még több életet adhat a Bencsik-kötethez. Ahogy azt a Több élet fülszövegében is olvashatjuk, a regényben valóban több szinten nyüzsög, kavarog és csordul ki az élet, ám ez soha nem fordul át öncélúságba, vagy értelmezhetetlen kuszaságba: Bencsik Orsolya szövege egy fölöttébb átgondolt és remekül kivitelezett, kaotikussága ellenére teljességgel emberivé tett szörnyeteg, amelyet minél többször olvassuk, annál több életet fedezhetünk fel benne magunknak.