Kritika
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

„Felütik fejüket a szégyenek”

 

(Horváth Veronika: Minden átjárható. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017)

 

minden atjarhato1Horváth Veronika első nyomtatásban megjelent verseskötete a Minden átjárható. Azért fontos ebben az esetben a nyomtatásban szó, mert Kóborlátás címmel már jelentek meg versei a szerzőnek e-book formátumban. Vagyis szigorú értelemben ez már a második kötet, tehát kezdetként érdemes lehet a két könyv közötti ívek felvázolása, az esetleges új irányok felmutatása. Annyi bizonyos: Horváth Veronika második kötete minden tekintetben egységesebb hangot képvisel, míg az első kötetre inkább a kísérletezés volt a jellemző. A vizuális költészet felé nyitás például az elsőben még markánsan volt jelen, azonban ezek kissé idegenül hatottak. Mindenképpen fontos tehát, hogy a Minden átjárhatóban már sokkal egységesebb a forma, nincsenek funkciótlan megoldások. Ugyanakkor annyit szintén érdemes megjegyezni, hogy a második kötetben több vers is olvasható az előzőből, kisebb változtatásokkal. Ez a megoldás nem feltétlenül elegáns, főleg egy nyomtatásban először debütáló költő esetében, de arra mindenesetre alkalmat ad, hogy összehasonlíthassuk az egyes darabokat, és joggal nyugtázható: az eltelt idő és az újabb szerkesztés jót tett a szövegeknek. 

Csak egyetlen példát hozva: a beismerő vallomás című versből például jó, hogy kikerült az anya alakja, így nem derül ki egyértelműen, hogy ki várja otthon a lírai ént, a hálóing csak egy kibontható utalás marad: „vacogva botladoztam a tócsák között. / nálunk nincs közvilágítás, / sokáig nem is hallottam ezt a szót. // hálóingben várt, / a fehérben, /azt szereti.” (10.) Összességében a Minden átjárható írásai számomra sokkal személyesebb, intimebb hangon szólalnak meg, mint a Kóborlátás darabjai. Nem véletlen tehát, hogy a családi, a személyes, az intim terek kapnak elsősorban helyet a versekben.

Horváth Veronika könyvének kifejezetten erős darabjaia családi környezetet, viszonyokat tematizáló versek. A családhoz kötődő érzelmek közül talán a szégyen és a bűntudat emelkedik ki leginkább: ezek éppen úgy jelenvalóak, mint öröklött érzelmek, mintha a családtagok közötti szálakat sem az idő, sem a tér nem tudná elszakítani, s egyik húzza maga után a másikat: „ő a bűntudat. öreganyám meg nem szűnő / bűntudata. az öröklött bűntudatom.” (mindenszentek, 15.) Vagy az égési sérülés címűben: „nyolcévesen / nagyapám ágyában aludtam egyszer / ő a kanapéra szorult // miért hagytad / szegény öregapádat / miért hagytad / nem röstelled // szegényt szegényt szegényt // a szégyen foltjai // belénk égtek”. (13.) A lírai én hordozza ezeket a jeleket, nyomokat magán, s a versek mintha ezen nyomok olvasása is lenne. A saját test emiatt sokszor lenyomatként, öröklött és mások által alakított tárgyként jelenik meg: „a somfáról egy szarka vizslat, kémleli titkaim. / combomat szilánkkal karistolom, jeleket rajzolnék, / de nem tudom, mit véssek. Mit áruljak el / ma reggel magamból?” (titokleső, 83.) Ez az önolvasás persze mondhatni énközpontúvá teszi a verseket, de ez az én sohasem egyedülálló, hanem mindig valamilyen viszonyrendszerből bontja ki saját magát, mindig valaki vagy valami máshoz viszonyítva értelmez. A kötet hátsó borítóján lévő részlet éppen ezért a kötet mottójaként is olvasható válik: „világgá akartam menni / de véletlenül a világ jött belém / most aztán cipelhetem.”

A több szövegben is megjelenő női test is egyszerre lesz sajátként és kívülállóként is érzékelhető, emiatt az idegenségérzet miatt tárgyiasulhat, szinte alig akad olyan leírás, amelyben a lírai én teste nem az idegen, hanem az önazonos felé mozdulna el, akár olyan értelemben is, hogy kiterjeszti testhatárait: „éjszakánként a tarkómba lihegsz, / kitöltöd, szétszakítod tereim. / […] és nem merem ígérni, hogy nem fogok harapni, / karmolni, tépni, igényt formálni, / mit formálni, árasztani, kiterjeszteni szükségleteim / bőrödre, húsodra”. (menekülj, 65.) A Másikkal való együttlétek sem enyhítik ezt a tárgyszerűséget, mintha bábuként lenne mozgatható a női test: „színtelen vagyok. fonákja önmagamnak.” (szélcsend, 80.)

Számtalan utalás található Horváth Veronikánál valamiféle Isten-képre, a vallási rituálékra. Azért érdemes óvatosan fogalmazni ez ügyben, mert korántsem az egyébként is bizonytalan műfajú istenes versekről van itt szó. Sokkal inkább egy olyan formaként, vázként érzékelhető az Isten-kép, a vallási forma a szövegekben, amelyek néha kitöltik a lírai énben keletkező hiányokat, de leginkább csak hiányukkal tüntetnek. Izgalmas költői megoldás, hogy sokszor a cím (gondviselés; mindenszentek) sugall egy ilyen típusú interpretációt, miközben a vers végére érve éppen ennek egy újfajta, egyáltalán nem vallási értelmezését kaphatjuk meg olvasóként: „annyiszor ringattalak el / úgy, hogy nem tudtál róla. /eltüntettem a jeleket, […] minek tudnád meg, / mi az, ami táplál minket.” (gondviselés, 24.)

És itt érdemes visszakapcsolódni a családi környezet, az élettér kérdéséhez. Horváth Veronika verseiben a családban betöltött szerepek elég sajátosak. Az apa–anya szerep például mintha háttérbe szorulna a nagyszülőkhöz képest, a szülők itt inkább nők és férfiak, és kevésbé anyák és apák: „nemsokára / elindulnak a koraira a férfiak. az anyák vajas kenyeret kennek. / a gyerekek otthon felejtik a tornazsákokat. // a férfiak csak férfiak. nem apák. mint gólyafos a levegőben, / keringnek a faluban este. mindig csak hazafelé tartanak. / nincsenek otthon sosem.” (szerepminták, 22.) A nagyszülők viszont mélyebb viszonyokat hordoznak magukban, már-már misztikus színezetet kapnak a gyermek szemén keresztül, a lírai én gyermekkori önmaga a már említett szégyen- és bűntudat-érzésen keresztülkapcsolódik hozzájuk. Ami nem feltétlenül negatív konnotációt hordoz magában, hiszen fontos a többi viszonyhoz képest, hogy ez legalább egyfajta kapcsolat. A gyermek világa Horváth könyvében tehát misztikus, és jobbára hiányokkal tarkított, éppen úgy, ahogyan az Isten-kapcsolat. Korántsem lesz véletlen például, hogy a nagymama holtágban tanul meg úszni: „holtágon tanult úszni öreganyám, / s ott lubickolt vele az isten.” (boszorkányság, 34.) A nagymama képe egyébként több ízben felbukkan a kötet lapjain, az unoka számára ő hordozza sokszor a misztikus élményeket, a valamin túli és a kézzelfogható egyvelegét: „egy ideje nem szólok rá öreganyámra. / követni úgysem tudom. kapaszkodó nélkül / sajgok ismeretlen testtájakon. / azonosítható pontokat kitapintani nem lehet. / a lambéria sincs meg, se a szekrény, / se a belékaristolt titkos jelek. […] elillant a kredencbe zárt tömény, / édes szag is […] öreganyám legalább kedve szerint mászkál. / nem szólok neki arról, hogy halott.” (lépések, 81.)

A Minden átjárható tipográfiája nagyon kifejező. Nem csupán annak sokszínűségére gondolok itt: az illusztrációk, a színek, a cikluselválasztó képek az átlagosnál erősebb interpretációt adnak. Ez nem minden esetben szerencsés, néha az lehet az olvasó érzése, hogy kevesebb a szabadsága a szabad értelmezésre, illetve sajnos a tipográfia az oldalszámokat is kissé elmosódottá teszi a szürke levélformával. Szabó Imola Julianna jelenléte mindenesetre markánssá teszi Horváth verseskötetét, sok esetben valódi párbeszédbe tud lépni képzőművészet és irodalom.

A kötet legerősebb versei azok, amelyek a családi közeget, az ehhez kapcsolható saját–idegen test kérdéseit járják körül, távolról pedig egy sajátos Isten-képet villantanak fel – ebből következően az első ciklusnak van leginkább sodrása, a következő részekben már előfordulnak ehhez képesti önismétlések. Minden verseskötetnek jót tesz a karcsúság, a Minden átjárható akkor is ilyen jó könyv lenne, ha kevesebb verset tartalmazna. Összességében azonban egy erős és különleges kezdésnek lehetünk tanúi Horváth Veronika legújabb könyvének olvasásakor, éppen itt volt az ideje, hogy az online megjelenés után nyomtatásban is debütáljon.