Kritika
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

Amikor elfordulsz

 

(Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)

 

szvoren edina az orszag legjobb hohera

Beosztottam, egyszerre 3-4, nem több. Úgy, mint gyerekkoromban anyám, aki apró kis füllentéssel, a vetítőgép felmelegedésére hivatkozva mentette fel magát az egész délutános diavetítés alól. Valahogy így egyezkedtem magammal én is, ha többet olvastam, az már fájt. Végeztem, majd újrakezdtem, de az érzés akkor sem múlt el. Szvoren Edina harmadik, 2015-ben megjelent Az ország legjobb hóhéra című novelláskötetét porcióztam ki. A Pertu és Nincs, és ne is legyen kötetek után a szerző egy hasonló világú, nyelvezetű kötettel jelentkezett, kegyetlen realisztikával ábrázolt hétköznapi valóságok történetével.

Itt sem megyünk messze, csak a szomszédba, utcába, esetleg a tanárhoz fogadóórára. Ott vagyunk a történetek kellős közepén és egy-egy szereplő perspektívájából láthatjuk az eseményeket. A huszonkilenc novella elbeszélője nagyrészt egyes szám első személyű belső nézőpontú narrátor a csecsemősorba kényszerített bonszájgyerektől kezdve a magányos orvosig bárki lehet. A beszélő önmaga helyett a másikra néz, rejtőzködni akar, de így is felsejlik a személyisége. Az első novellában a félénk és frusztrált orvos perspektívájából látjuk a beszélő számára vonzó, magabiztos asszisztenst.

 

Hallom, hogy az asszisztens – akit S.-nek hívnak, de én félek, hogy ezt a nevet sosem leszek képes kiejteni a számon – azt mondja neki: maga úgy ül ezen a tornapadon, mint majom a köszörűkövön. Nem értem, hogy a nők miért beszélnek néha ezen a félelem nélküli hangon. És egyáltalán, honnan van annyi önbizalmuk, hogy tréfálni mernek. (5.)

 

Ha mégis én-elbeszélőként jelenik meg az narrátor, akkor egy széttöredezett személyiséget, egy disszociatív személyiségzavarral küzdő anyát, Trifánnét láthatunk.

 

Drelyó úr behívott a tárgyalóba, és hosszú zöld tintával írott leveleket terített elém. Azokban a levelekben egy nimfomániás nő perverz kívánságai álltak. Drelyó úr azt mondta: fölismerem az írását Trifánné, kedves. (10.)

 

Csak két esetben, A hétfői lány és a Kafarnaumi csoda című novelláknál találunk egyes szám harmadik személyű, külső nézőpontú elbeszélőt. Ebből a perspektívából elfogultság nélkül szabadon vonhatunk párhuzamot a szereplők és életek között. Ugyanakkor hangsúlyossá válik a váltás, amikor az énből mi, az egyéni emlékezetből pedig egy kollektív visszaemlékezés lesz, a Miért nyerítenek a gyerekek és a Szegény mókusarcú Decsi című novellák esetében.

A korábbi szövegekhez hasonlóan itt is jellemző a novellák hálózatossága, egy-egy szereplő többszöri felbukkanása, vagy a helyzet megismétlődése. Többször állunk a betegágynál, ott vagyunk egy új élet születésénél, szoptatásnál, a kamasz és szülei feloldhatatlan konfliktusában. A történeteknek azonban megmaradnak a novella keretei között, nem lesz belőlük ciklus vagy regény. A szerző erről így vall:

 

„Néha megpróbálok kitörni a novella szűk teréből. Fojtogató mindig ugyanazon a zsebkendőnyi területen forgolódni, de a jelek szerint képtelen vagyok más műfajokat, más hangokat megszólaltatni. […] Valószínűleg regényírásra az az író alkalmas, aki egyfelől huzamosabb ideig rendelkezik önbizalommal, másfelől vannak komplexebb kifejtést igénylő mondanivalói. […] A világ dolgai nehezen elviselhetőek, fájdalmasak, de egyszerűek, nekem. Ez nem regénytéma.” (Csutak Gabi: Szvoren Edina: Az abszurd képkivágat nagysága)

 

Ez a szűk tér azonban tökéletes terep a Szvoren Edina számára, három novelláskötet egy József Attila-díj és az Európai Unió Irodalmi Díja tanúskodik erről. Már az atmoszférateremtés is remekül működik, a második novella olvasása során úgy érezzünk, megfulladunk:

 

Az utcákat szép és nemes dolgokról igyekeznek elnevezni, fákról, szabadságról, madarakról, pedig léteznek fák, amikre felkötik magukat az emberek, és a szabadság meg a madarak csőre sokakat tönkretesz. (8.)

 

Működik a sűrítés és kihagyás, türelmesnek kell maradnunk és így sem biztos, hogy mindenre fény derül, sokszor a szereplők nemének megállapításánál is bajban vagyunk. Az első mondatban elhangzó kijelentés gyakran csak a novella legvégén nyer értelmet. Így derül ki az is, hogy Trifánné mire használja a cserepeit vagy miért is sajnáljuk annyira Decsit.

Ha körülnézünk a novellák között, elég gyorsan rádöbbenünk, hogy mindenhol anyát látjuk. Ez tehát a kötet egyik fő motívuma. A gyermektelen vagy éppen meddő nő, aki a fülét a falra tapasztva hallgatja a szomszéd csecsemő gőgicsélését. Az újdonsült anya, Trifánné, aki önpusztító gondolatainak engedve folyamatosan sanyargatja testét: „Miután megszületett a fia, magamba nyúltam, mert ki akartam tépni a méhem.” (9.) Vagy a versenysporttól búcsúzó olimpikon, aki megfelelési vágyában régi életét dobozokba szuszakolja, hogy jó anya lehessen. „Az újságban, amiben dolgozik az áll, hogy nem egészséges, ha az anya műveltebb, gazdagabb, vagy ismertebb, mint az apa.” (160.)

Így érünk el a hatalomhoz és az alárendelt viszonyokhoz, melynek mesterdarabja az Anyánk teleszkópos élete, ahol az apa kedvenc perverziója anya összecsomagolása. Itt kérem komoly szabályok működnek. „Amikor Usak dolgozatot javít, anyánk nem használhatja a vécét, mert túl erős sugárban, túl hangosan vizel.” (51.) Nincs hiány zsarnokokból sem, akik fémhuzalt használva fonnak gránitkeménységű, kibonthatatlan copfot lányuk hajából, természetesen csak a koncentráció elősegítése érdekében, vagy merőkanállal törik szét a gitár pengetőjét. (51.)

Hangsúlyos téma a szülő‒gyermek kapcsolatba költöző szégyen. A kamasz néma lázadása a szülő ellen: „A férjemmel bekentük egymás hátát, a lányom közben ellenségesen nézett.” (41.) Vagy a gyermek bosszúja a fogyatékkal élő szülő ellen: „Gyermekkoromban állítólag annyira haragudtam anyámra, amiért csak dünnyögni és mutogatni tud, hogy belepisiltem a virágcserepeibe.”(130.) Ha megjelenik az új feleség, ahogy A 864-es számú postaláda című novellában, akkor megszűnik a realitás, apa megváltozik és akár egy disznóhizlaldában, a kukorica lesz az egyetlen tápláléka. Vagy az újdonsült feleség útmutatása alapján, az apás napokon, az anya akarata ellenére, hittanórára, majd konfirmálni viszi a gyerekeket, így lesznek anya fiaiból szófogadó, anyát a kórházban illedelmesen látogató idegenek. Ez az idegenségérzés fészkeli be magát több, viszonyba is, néha az apa szélsőséges autokrata magatartása okozza ezt az érzést: „Minket Usak nemzett, ezért apának kellene szólítanunk.” (52.) Máskor pedig a testvér hiánya: „Mióta az öcsém meghalt, az érintkezésünk jó szándékú, de üres.” (22.)

A kommunikáció egyik sajátossága annak korlátoltsága. Több novellában találunk süketnéma vagy a beszédben akadályozott, farkastorkú szereplőket. Ahogy meghalljuk a dünnyögést, begubózunk és elfordulunk vagy gyorsan cselekszünk, akár az És én? című novellában, ahol a farkastorkú néni megjelenésével a szilvalopásból vásárlás lesz. És van úgy, hogy nem találjuk a szavakat. Az Anya kezének újabban fémes szaga van című novellában a gyerekek hang nélkül ülnek a betegágy mellett és az egyetlen kommunikációra képes személy a csettinteni és kacsintani sem tudó farkastorkú szobatárs. Ebben a közegben már nincsenek drámák, hangos veszekedések, csak reménykedés vagy elhallgatás.

 

A húgom kitömte a száját cukorral, magára kapta a pulóvert meg a tréninget. […] Elmeséltem volna, hogy ránk szállt a gyámügyes – a héten kétszer is telefonált -, de közbeszólt anya. Nagy hírünk van. […] Márciustól apa lesz a megyei rendőrfőnök jobbkeze. (68.)

 

Emiatt a csönd miatt haladunk lassan az olvasással. Határhelyetekben vagyunk, de nem hallunk segélykiáltást vagy ordítást, a torzulások természetessé válnak. És talán ez a legszörnyűbb. Az utolsó, a kötet címadó novellájához érve is valami egészen brutális történet várunk, de még annál is fájdalmasabbat kapunk: „egy határok és minőség nélküli élet” fenyegetését, „amiben mintha nem is létezne a halálbüntetés.” (185.)

Amikor becsukjuk a könyvet, fellélegzünk, de az űrrel nem tudunk mit kezdeni. Szvoren Edina prózája arra világít rá, ahol mi lehunyjuk vagy eltakarjuk a szemünket. Nem csak rávilágít, hanem az abszurdig nagyít. Így a borító, az írónő édesapjának, Szvoren Lászlónak Önarckép című munkája az eltakart szemű, szikár alakkal folyamatosan emlékeztet minket erre. A kérdés már csak az, hogy elvesszük-e kezünket az arcunk elől.