Kritika
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

Szómentés

 

(Darvasi László: Taligás. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)

 

 

darvasi laszlo taligasSzeged 1728-os boszorkánypereinek történetei ihlették Darvasi László Taligás című regényét (erről részletesen itt), amely elbeszélői stílusát, atmoszféráját tekintve kapcsolódik a szerző korábbi köteteihez, A könnymutatványosok legendájához, illetve a Virágzabálókhoz, ám azok ismerete nélkül is kerek történetet tár az olvasó elé. A Taligás megrázó szöveg, középpontjában az életeket megpecsételő hatalmi játékok problematikájával: ajánlott olvasni – még akkor is, ha nehézkesen, vagy csak többszöri nekifutásra tudja magával sodorni a befogadót. A címszereplő, a 18. század Közép-Európájában vándorló könyvárus:

 

Már fiatalon sokszor gondoltam arra, testhezálló feladat lenne nekem, hogy mondatokkal vándoroljak. Nem emlékszem, azt észbe vettem-e, hogy kevesen értik és értékelik őket, hogy az efféle erőfeszítésnek sok haszna nem mutatkozik. Bizonyos értelemben tudatlan maradtam. Kelekótya éhenkórász. (53.)

 

A férfi taligáján könyvek, a legkülönfélébb verseskötetek, krónikák lapulnak, Szent Ágoston-kódexektől antik görög kincseken át Janus Pannonius-művekig. 

A regény Taligás sodródását, illetve az eközben útjába akadó szereplők megrázó történeteit mutatja be: a cselekmény szerint a férfit erővel elszakítják a kedvesétől, Paulinától, majd zsarolással arra kényszerítik, hogy Juliust, egy fogyatékos fiút kísérjen le Bécsből Szegedre, és akaratlanul is keveredjen bele a város hatalmi játékaiba és koncepciós pereibe. A félelem, erőszak és szenvedés világában egyértelműen a férfi képviseli a mindenkori költő, az elbeszélő figuráját: a céltalannak tűnő, szüntelen bolyongó, majd a szenvedő költő szerepét nem csak a félreérthetetlen szimbolika, hanem a szövegben általa felolvasott, kiemelt idézetek is egyértelművé teszik. A E/1-es narrátor által a cselekménybe szőtt intertextusok többnyire különös, ellentétes viszonyban állnak a regény szövegvilágának hangulatával. Taligás műveltségéről tanúskodik többek között Shakespeare 75 szonettjének idézése is:

 

Meséld azt, Taligás, amikor az az angol azt énekelte, hogy kenyér meg zápor vagy, / meg hogy amit én gondolok, az is te vagy, / és amit te gondolsz, az én vagyok, / meg hogy részeg vagyok. Na, ezt meséld el! (136.)

 

A regény nyelvileg és az elbeszélt részletek tekintetében is kiemelkedő precizitással megrajzolt, mágikus realizmussal átitatott világa mindazonáltal ellenétben áll az általa képviselt értékekkel – ám kizárólag az ő szemszögéből lesz látható. A főbb- vagy a mellékszereplők történeteit egyaránt csak a főszereplő szemszögén és nyelvén átszűrődve ismerjük meg: ezen szereplők világát pedig nagyban meghatározza a testiség vagy az erőszak, amelyet a szöveg naturalisztikus leírásokkal, kíméletlen, tabuk nélküli nyelvvel láttat. „És ahogy így tűnődöm, mint a piszkos konyharongyot, csavargatja valami erő a lelkem. Csöpög a lé, a szememből csöpög, csorog a takonyhoz. Egymásnak feszül a testünk, tolom a szobája felé. Ó, micsoda okos ágya van neki. Ha rádőlünk, üdvözöl bennünket, én meg nevetek magamban, hogy némán, némán.” (102.) Utazása során ugyanis a kereskedő a legkülönfélébb, kiszolgáltatott, reményvesztett vagy épp meggyötört sorsú emberekkel találkozik, legyen szó a magzatát elveszteni próbáló nőről, a paráznaságért nyilvánosan halálra ostorozott asszonyról, vagy a város által kirekesztett és megbélyegzett zsidó család tagjairól. A boszorkányüldözések kínzásainak naturalisztikus, brutális leírásai járulnak hozzá a kötet talán legsokkolóbb jeleneteihez:

 

A fiatalabb asszony testén anyajegyek barnállnak, le lesz jegyezve, hogy az Ördög szarta és köpdöste oda őket, újabb bizonyság a förtelmes viszonyokra. Vér fakad a szúrások nyomán, hasba, hátba, hónaljba döfködik a vasakat, meg is forgatják őket. Beleszúrnak az egyik vénasszony lógó emlőjébe, ad-e vért”. (300.)

 

A nyelvi elszigeteltség érzetét a narráció sajátosságai mellett szintén erősíti, hogy Taligás útitársa, Julius, a hatalom által szintén kiszolgáltatott, perifériára helyezett szereplő nem kap saját nyelvet, így saját identitást sem. A fiú szellemileg sérült, süket és néma is, bár kísérője folyamatosan beszél hozzá, ezért sokszor érezhetjük azt, hogy mindezek ellenére Taligás paradox módon éppen vele tud a leghatékonyabban kommunikálni.

 

Julius fakockákat dobálgat. Tud három hatost dobni. Megmutatta, kopp, kopp, kopp, három hatos. Ilyen egyszerű, mondja a tekintete, olyan egyszerű, Taligás, hogy ezt te soha nem fogod tudni. Soha nem dobsz három hatost. Nevetek, de hiszen dobtam már, kelekótya. Én nem is akárki ellen.” (235.)

 

Itt érdemes kiemelni a férfi másik útitársát, az olasz énekesnőről, Barbara Strozziról elnevezett, üvegtégelyben lévő tartósított gnómot: ő az a szereplő, akivel Taligás folyton párbeszédbe, sőt nem ritkán vitába elegyedik, az almaarcú énekesmadárként emlegetett szereplő azonban mindenki más számára megmarad egy értelmezhetetlen, taszító látványosságként megjelenő, szörnyszülöttnek.

 

És ha meghalok, mi lesz veled, Barbara? Akkor nem lesz, aki megcsaljon, aki hűtlen legyen, és ha igazi nő lenne, most duzzogva fordulna, a vállát rángatná. S közben persze lopva visszasandítana. (150.)

 

Sokatmondóan a regény több elgondolkodtató dialógusa, avagy belső monológjai, illetve a történet egyik legintenzívebb jelenete éppen a többnyire Taligás köpenye alatt bujkáló, ellentmondásos figurához kötődik.

Az elbeszélő magányos, kirekesztett pozícióját erősíti még, hogy bár elbeszéli a látottakat, a legkevésbé sem tudja befolyásolni a sodródását, miután szüntelen alárendelődik a nála hatalmasabb erőknek. Főként csak egy olyan kívülállóként jelenik meg, akit egyébként a környezete éppen, hogy csak megtűr, illetve éppen, hogy csak nem gyűr maga alá. Erre több ponton is történik húsbavágóan félreérthetetlen utalás a szövegben – nem csak minden egyes alkalommal, amikor a hatalom és az önkény képviseletében feltűnő figurák ellátják a baját, hanem amikor az őt madzagon rángató titkár, Róth utal arra, milyen szerepet szán még neki: „Mivel győzte meg őket, hogy itt kell lennem? Csak azt mondtam nekik, Taligás, hogy maga majd megénekli őket”. (253.) A főhős/narrátor szinte a kötet végéig azt kutatja, mi áll a szokatlan küldetés mögött, és hogy milyen szerepet is tölt be a történetben, ám nagyon sokáig egyáltalán nem kap választ, így a kötet egészén olyan bizonytalanság uralkodik, amely nem tud feloldódni, ez pedig a befogadás módját is markánsan meghatározza. A szöveg okosan építkezik az ebből fakadó félelemre: Taligás lépten-nyomon hangsúlyozza a rettegését, többször megcsavarva és fokozva annak (látszólagos) kibillentésével, egészen az utolsó percig, „Félek. Nem félek. Félek. Nyikorog a taliga kereke, Barbara dúdol. Szavalok nekik. Nem félek. F.” (327.) tetézve az olvasóban azt a bizonytalanságérzetet, amely már az első, keretszerű fejezet in medias res erőszakosságát olvasva tapintható.

 

A nyelvem a mandulámra csúszott, amikor megütöttek. Akkor pedig hamarosan megfulladok. […] Édes és keserű az égett hús szaga, hallom a jajveszékelést, a kántálást, az imákat, miket úgy morzsolnak el a gyáva szájak, hogy felértik a nyelvet közben” (5.)

 

A tehetetlenségre és a félelemre a főszereplő identitásának ábrázolása is ráerősít: félelmeit illető vallomásain kívül szinte teljes mértékben az elbeszélő szerepét tölti be, hatalom hiányában képtelen felvenni a harcot és saját történetet írnia. Protagonistánknak ráadásul nincs hagyományos neve: minden egyes szereplő, még Paulina is Taligásnak szólítja, akár a legintimebb szituációkban is.

A Taligás érdekessége az a feszültség, amelyet a befogadó is érezhet, miközben a főhős szókereskedővel sodródik a néhol kissé komótosan hömpölygő regény olvasásakor. A szöveg egy percig sem ül le, mégsem mindig teljesen gördülékeny: ez a sokkoló, húsbavágó téma mellett a narráció lassúságával, és talán azzal a részletességgel magyarázható, amely miatt egyesek túlírtnak, mások azonban éppen magával ragadónak fogják tartani a kötetet. Darvasi László szövege végletekig felkavaró, nehéz olvasmány, amelynek befogadásához szükség van a megfelelő hangulatra az olvasó részéről, a bravúros narratíva és az utánozhatatlan hangulat kedvéért azonban valóban érdemes megvárni, hogy elvesszünk benne.