Műfordítás
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

A Nikasz lányok nagy, fehér napfényben (részlet)

 

 

Az étteremben nagyon meleg lett. A zaj is túl nagy volt. A kijáratnál rumba ritmusára táncoló fiatalokba botlottak. Zsebük nem engedte meg, hogy bemenjenek a „külföldieknek” fenntartott étterembe. Elvergődtek közöttük a Székesegyházig. Mellékutcákba tértek. Keskeny, piszkos utcákba, ahol dologtalan férfiak támasztották a falat, korán elhervadt fekete nők és csodálkozó szemű, szegényes öltözékű gyermekek társaságában. Az új város, Verado felé vették az irányt. Az Universidad de la Habana fő¬bejáratához értek. A kongresszusi teremben már nem volt senki. És fent, az emeleten sem, ahova a munkálatok alatt fel-felszaladtak szót váltani Alicia Saccóval, a munkacsoportjuk irányítójával. Így hogy a parkban kötöttek ki. Leültek egy padra, egy terebélyes pálmafa alá.
– Régen eljöttél Romániából? – kérdezte Marshall. – Melyik országból származnak első emlékeid? Mert azt mondják, hogy a gyermekkori első emlékek…
(Egy utcára nyíló fakapu. A ház előtt kert, petúniákkal és dohányvirággal. A veranda bejárata mellett egy nagy jázminbokor. Ő, az alighogy járni megtanult gyermek, fent, a verandán. Lábujjhegyre állva bámulja a veranda alatti ösvényt. A sárban egy csillogó, piros golyócska. Hangok a konyhában. A család. És egy vendég, a szomszédasszony. Naponta többször is átment hozzájuk az alacsony, vesszőből fonott kiskapun. Később egy férfi hangját is hallotta. Másképpen beszélt, talán más nyelven. Valamilyen ünnepségről jöttek. A szomszédasszony ünnepi inge csillogó flitterekkel és piros gyöngyökkel van kivarrva.
Egy ilyen gyöngyöt látott meg a sárban fentről, a verandáról. Kilesve a deszkák között, amelyek körülvették és egyben elválasztották őt az ösvénytől. Apró. Piros. Csillogó. Kívánatos. Felzavaró. Megrendítő. Rögtön tudta, honnét pottyant oda. Belső szemeivel elhelyezte a szépasszony ingén. Bizonyára percekkel korábban hullott le onnan, amikor a nő belépett udvarukba és elhaladt a veranda előtti ösvényen. Sárba hullott bogyócska. Pici. Kerek. Piros. Szép. Csillogó… Úgy érezte, nélküle nem lesz képes élni. Lábra állt. A karfába kapaszkodva bizonytalanul lelépkedett a néhány lépcsőfokon, amit korábban egyedül sosem tett. Elérte a gyöngyszemet. Lehajolt. Felvette. Markába szorította. Eldugta, mint egy tolvaj, a sárral összekent ujjacskái közé. Reszketett a boldogságtól. Néhány pillanatig ott álldogált. Érezte, hogy nem jó, amit tesz. De egy nagyobb erő kerítette hatalmába. Visszakúszott a teraszra. Besomfordált a hálószobába. Felmászott az ágyba. Elnyújtózott, kezében a kincsével. Tenyerét a párna alá csúsztatta. Boldogságában lehunyta a szemét. Azzal az érzéssel, hogy rosszat tett.
Leszállt a sötétség.
– Vajon mit csinál az a gyermek a teraszon? – hallotta a konyhából. És valaki elindult megkeresni. Az ágyban találták meg. Sáros kezecskével párnája alatt, öklébe szorítva kincsét. Arccal a falnak. Sírástól kiszáradt, lecsukott szemekkel.
Alszik – mondta valaki.
Ágyba bújt egyedül, nem evett, nem öltözött át.
Hagyják aludni. Ne költsék fel.

Éjszaka semennyit nem aludt. Az elragadtatástól. És az ijedségtől. A párna alá dugott markában tartott valamit. Ami nem volt az övé. És amiről tudta, kié. Amikor a jázminbokor ágai között egy fénycsíkot látott, leszállt az ágyból, szinte legurult, még mindig összeszorított marokkal. Az ajtó felé somfordált. Kilépett a teraszra. Lement a lépcsőkön – majdnem legurult. A hely fölé hajolt, ahonnan elvette a gyöngyöt. Hagyta kiesni kezéből. És fájó szívvel figyelte, hogy csillog a sárban. Aprón. Pirosan. Gyönyörűségesen.
– Vajon hol történt ez meg? – kérdezte később, már nagyobbacskán, anya-asszonyságot. – Honnét van nekem ez az emlékem, ami nem álom, de megjelenik álmaimban, mindig egyformán, időnként?
A szoba egyik sarkában kuporgott, és az nőt bámulta, aki a tükör előtt loknijait rendezgette. A rituálé naponta megismétlődött. A nyugodalmas óra, amikor Veiza már a kórházban volt, az öreganyja az udvaron, a kislány pedig belopakodott anya-asszonyság szobájába. Nézte, távolról. Anya-asszonyság nem beszélgetett vele gyakran. Nem igazán tudta, mit mondjon neki, zavarba hozta a gyerek. Zavarba jött önmagától. De megengedte neki, hogy nézze, amint a tükör előtt fésülködik. Aztán az udvarra küldte. Játsszon „szépen.”
De ő nem tudott játszani. Nem ismert játékokat azonkívül, amit ő talált ki magának. És amelyikbe öreganyját is beavatta.
– Ez a gyermek olyan, mint a mesebeli legényke, Pepelea – mondta egy nap fiának, Veizának.
– Miket beszél itt? – emelte fel amaz a szemöldökét.
– Hát olyan, mint senki más – válaszolt az öregasszony. – Eljátszik egyedül, ha adsz neki egy ollót és újságokat. Ilyet én még nem láttam.
A tornácon fedezte fel az újsággal, amit Veiza felejtett a konyhában. Levette a szegről a rózsavágó ollót. Maga elé nyújtott lábakkal elkezdte kivágni a betűket és az újságcímeket. A nagyokat a jobb oldalán rendezte el, az aprókat a balon. Órákig csinálta ezt, figyelmesen, pisszenés nélkül. Elfelejtett enni, aludni, elmehetett otthonról mindenki, ő végezte a dolgát. Csak akkor emelte fel a fejét, ha már nem volt mit vágnia.
– Drága Farmati uram – nyitott be egy nap öreganyja a főtéri férfifodrászatba –, nem maradnak itt magánál újságok a kliensektől? Kérem, drága mester, ne hajítsa ki a szemétbe. Adja csak nekem, tudom én, hogy mi legyen velük.
Szem előtt volt a verandán, ahogy csendesen, figyelmesen munkálkodott. Olvasni akkor még nem tudott. Egy-két évvel később, már iskolásként, előbb elolvasta a címeket, aztán vágta ki. Akkor képeket is kiollózott. Előbb lassacskán kisilabizálta a szöveget; megbicsaklott minden szónál, de haladt előre.
Abból az időből volt még egy játéka. Azt is egyedül találta ki, de Veiza doktort is bevonta. A doktor pedig, amikor este a fáradtságtól zsibbadtan hazaérkezett, nem tudta visszautasítani a gyermeket, hiszen az naphosszat a kapura szegezett tekintettel várta, hogy az orvos belépjen rajta.
Így hát titósdit játszottak.
Az újságokból kivágott képek között a kislány nap mint nap megtalálhatta a karikatúráját egy nevetséges, fehérbe öltözött embernek, kezében egy nagy késsel, amelyről vér csöpögött. Tito, a népek hóhéra, írta a karikatúra alatt. Nagyon szórakoztatta a rajz. Annak is fehér ruhája volt, mint az apjának. És kés a kezében. Amilyen, ahogy mesélték neki, Veiza doktornak is van, a kórházban, odafent a dombon. Csak a kinézete volt rettenetesen eltorzítva. Minél többet nézte Tito tábornokot, annál jobban nevetett.
Veizát a tornácon várta az előkészített fegyvertárával. Egy szék, amelyre leülhet. Egy szalag, hogy haját a homlokán összekösse. Anya-asszonyságtól szemöldökceruzák, hogy az arcát besötétítse. És ajakpirosítók, hogy kifesse. Az orvos hagyta magát kikészíteni, hogy a gyerek kedvében járjon. Persze gondolatai másfele cikáztak, valószínűleg a betegénél, akinek nem ismerte fel a betegségét, vagy a megműtött páciensnél, aki számára nem volt elegendő gyógyszere.

– Vasalie, egyem a szíved – szólt az öregasszony –, nem félsz, drágaságom, hogy jön valaki érted, te meg így pattansz fel Lax kancájára, így állsz oda egy beteg elé, és a frászt hozod rá, meg mindenkire? A titósdi eltartott néhány évig. Addig a napig, amikor lelőtték Marinică bátyját, a Kraszna túlsó partján lakót. Jóval idősebb volt az öccsénél. De termetre alacsony. Balsorsú. Besorozták, és rögtön tisztet csináltak belőle.
– Édes istenem – csodálkozott az öreg-anya –, hát ez oly apró, hogy a ruháit sem tudja kivenni a szekrényből. Hát katonatiszti képe van ennek?

– Képe, az nincs. De van „egészséges származása” – vágott vissza Veiza doktor, és értetlenül vállat vont.
Egyik éjszaka az „aprócska” kopogtatott az utcai ablakukon. Kimenője volt. Öreganya sietett ajtót nyitni neki, no meg Veizát felkölteni. Daria persze a sarkában volt.
A konyhában beszélgettek, petróleumlámpa fényénél, mert éjszakára a villanytelepen a „dinamót” leállították. Veiza lehajtott fejjel, a tiszt suttogó hangon, reszkető kezekkel.
– Ott, a jugoszláv határon lövünk. Eljöttem elmondani, mivel tudja, mi az a háború. Parancsot kaptunk, hogy lőjünk mindenre, ami megmozdul éjszaka a bokrokban, a túloldalon. Néha hallok egy-egy huppanást. Lehet, hogy megöltem valakit, valakiket.
A lámpa Veiza arcának csak egyik oldalát világította meg. És így, félarcúként emlékszik rá Daria, amint azt suttogta:
– Lőtök ti, lőtök, de nekik van igazuk…
Pár hónap múlva Marinică testvérét holtan hozták haza a határról. Siratta az anyja, siratta öreg-anya, siratták Marinică osztálytársai. Daria is elment a temetésre. Mielőtt a gödörbe eresztették, pár percre a földre helyezték. A koporsóban egy viaszbaba volt, tiszti sapkával a fején. A koporsó köré mintha valami láthatatlan, idegen erő telepedett volna, és úrrá akart volna lenni fölöttük. El akarta rabolni őket. A kislány megijedt, és elfutott, a sírokon és mezsgyéken keresztül.
Otthon, pár nap múlva, újságvágás közben az egyik lapban megtalálta az „aprócska” Kraszna-völgyi tiszt fényképét. „A hóhér áldozata…”
– Többé nem játszom titósdit – mondta öreganyának. Csakhogy éjszakánként megébredt, és lelki szemei előtt megjelent a viaszbaba arca, fején a tiszti sapkával a koporsóban, a temető füvén. Seregnyi búzavirág mellett, melyek fölött dongók keringtek. Csak bámulta a plafont.
Tehát a fehérbe öltözött ember, akinek a késéről csöpög a vér, ő ölte meg Marinică testvérét. De Marinică testvére is huppanásokat hallott éjszakánként, miután lőtt a pisztolyával. És ha a hóhérnak van igaza, ahogyan Veiza mondta akkor a konyhában, félarcúan és összeszorított ajakkal, nem a viaszbabának, hanem Marinică testvérének? Hogy is van csak, gyötörte magát tovább a lány, lehet, hogy nincs igaza a halottnak?...
Későre aludt el. Azt álmodta, hogy le akar menni egy lépcsőn, de még nem tudott járni. Hogy egy ismeretlen ház teraszán volt. Hogy a lépcső aljában, a sárban piros gyöngyöcske csillogott. Valaki elveszítette. Tudta, kié a gyöngy. De magának akarta.

 

Elzsibbadt, oly rég guggolt a helyiség egyik sarkában, olyan hét-nyolcéves kislányként. A nyitott ablakon beszűrődött és a tükörben visszatükröződött a fény. Anya-asszonyság elrendezte a haját, loknijai himbálóztak a virágos szatén pongyoláján.
Vajon hol történt ez? – kérdezte. – Honnan van nekem ez az emlékem a teraszra vezető lépcsővel? Ismeretlen házzal, előtte virágzó jázminbokorral? Egy piros gyöngyöcskével, amit ki akarok venni a sárból? Álom, ami nem is álom. De mindig megjelenik, egyformán, mindig…
Bizonyára az első éveidből, amikor a nagymamám házában laktál. A Nikász házak előtt, amiket a te Spiridon nagyapád kapott hozományként, jázminbokros terasz volt. A konyhából hallhattad az én Sevastiţa nagyanyám hangját, meg a lányáét, Marikáét, aki a te nagyanyád, meg a német Ferdinándét. A gyöngyöt tán a papné vesztette el. A szomszédasszony. Rád pedig a nagynénéd, Talimuţa vigyázott – mondta Vasalie Veiza szép felesége. És hirtelen megnyúlt az arca.

Elsápadt, akár egy halott.

És elnémult.

 

Scarlat Anna és Király Farkas fordítása