Műfordítás
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

A tűzmadár fészke

Új alakokká vált testekről indít a lelkem szólani 
Ovidius: Átváltozások 
(Devecseri Gábor fordítása)

 

Forró vidék ez, sivár és kiégett. Az eső már olyan sokszor bukott el, hogy azt mondják: a szárazság győzött. Mind síkvidéki emberek, marhatenyésztők, de az állataik cserben hagyják őket. A jószágok tántorognak, délre és keletre mennek vizet keresni, és közben zörögnek a csontjaik. A koponyákon a szarvak mérföldkövek és mutatják hiábavaló vándorlásuk útvonalát. Nyugatra van víz, de az sós. Nemsokára ezek a mocsarak is csak szellemek lesznek. Ördögszekeret fúj keresztül a szél a szürke pusztán. Az óriási repedések képesek elnyelni egy felnőtt embert. Egy gazdának jól áll az ilyen halál: felfalja a saját földje.

A nők nem így halnak meg. A nők lángra kapnak és elégnek.

Élő emlékezet óta itt sűrű erdő állt – meséli Maharadzs amerikai menyasszonyának a limuzinban a palota felé menet. – Ritka tigrisfaj élt a fák között: fehérek, mint a só, erős felépítésűek, kicsik. És voltak énekes madarak! Színtiszta dalból építették fészkeiket. Fél évszázaddal ezelőtt, ahogy apja átlovagolt a madarak áriáján, hallotta, még a tigrisek is becsatlakoztak a kórusba. De az apja már halott, a tigrisek kihaltak és a madarak mind eltűntek, egyet kivéve, de az sosem énekelt és titkos helyen rak fészket, mióta fák sincsenek. A tűzmadár – suttogja Maharadzs, azonban menyasszonya – a nagyváros gyermeke, idegen, szüzességét vesztett – csak nevet a sok egzotikus melodrámán, csak dobálja a fényes haját, mely aranyszínű, mint egy lángnyelv.

Ma már nincsenek hercegek. A kormány eltüntette őket évtizedekkel ezelőtt. Modern városunkban a hercegek léte csupán fikció, a feudalista időkből ránk maradt tündérmese. A címeiktől és előjogaiktól megfosztották őket. Nincs hatalmuk a nép felett. Így lett hercegből egyszerűen Maharadzs. De azért bonyolult lélek. Városi palotájában kaszinó üzemel, miközben ő a feje a korrupcióellenes bizottságnak, mert ez a baja ennek az országnak. Fiatal korában nagyszerű sportember volt, ám visszavonulása óta nincs ideje edzésekre. Egy ökológiai intézményt vezet, keresi-kutatja a megoldást az aszályra, azonban vidéki rezidenciájában, az erődszerű palotában, ahová a limuzin viszi őket, szüntelenül zubog az értékes víz, pusztán a látvány kedvéért. Ritka, ősi szövegekkel teli könyvtára a tartomány csodája, emellett ő szabályozza a helyi műholdas tévéhálózatot és minden egyes antennából profitál. Vagyona részletei ugyanolyan kétesek, mint rengeteg hírhedt nőügye.

Kőfejtő. A limuzin megáll. Férfiak csákányokkal és nők földdel teli fémvödrökkel a fejükön. Amikor meglátják Maharadzsot, a tisztelet jeleit mutatják: térdre borulnak, hajlonganak. Az amerikai menyasszony figyel, és úgy érzi, egy olyan világba lépett, ahol az igazságot eltörölték, és a kormány a messzi fővárosban csupán ábránd, amiben senki sem hisz. Itt még mindig Maharadzs a herceg, ő pedig az új hercegnő. Mintha egy mesébe került volna, mintha nem lenne több száraz lapon álló betűknél; mintha ő maga lenne az a lap, a papírlap, melyre saját története íródik, amin átsüvít a forró, könyörtelen szél és papírusszá gyűri a testét, pergamenné lesz a bőre, papírrá a lelke.

Óriási a forróság. Mégis megborzong.

Nem bánya. Vízgyűjtő. Maharadzs alkalmazta a szárazság miatt földjeikről elűzött gazdákat, hogy ássák ki ezt a medencét, mire az eső visszatér. Így legalább munkát adhat nekik – mondja menyasszonyának –, sőt ez több munkánál: ez remény. Az megrázza a fejét: látja – válaszolja keserű iróniával –, ez a hatalmas gödör már tele is van. A víz mar, annyira sós, használhatatlan embernek, állatnak.

Az irónia tározójánál a nők a tűz színeibe öltöznek. Csak az ostobák, a nyelvi konvencióktól elvakítottak hiszik, a tűz piros vagy arany színű. A tűz melankolikus széle kéken ég, míg irigy szíve zölden. De lehet fehér, sőt legborzasztóbb haragjában fekete is.

Tegnap a csákányos férfiak elmesélték Maharadzsnak, hogy egy vörös és arany szárit viselő nő, az a bolond, lángra kapott a száraz vízgyűjtőnél. Ők csak nézték, a csákányukat a vállukra téve, ezzel kifejezve tiszteletüket, mert felismerték – a férfikor bölcsességében – a nők elkerülhetetlen végzetét. Az asszonyok, az ő asszonyaik, sikoltottak.

Amikor a nő elégett, nem maradt belőle semmi. Se egy darabka hús, se egy csontszilánk. Elégett, ahogyan a papír ég: felrepült az égbe és semmivé fújta a szél.

A nők gyúlékonyságában a lemondás erejét csodálják a férfiak errefelé. Túl könnyen elégnek, mit lehet tenni? Elfordulsz és már meg is gyulladtak. Talán ez a különbség a nemek között, mondják a férfiak. A férfi földből való, szilárd, kitartó, a nő szeszélyes, ingatag, nem is marad sokáig ezen a világon egyikük sem; füstgomolyként eltűnnek, mindenféle magyarázat nélkül. És ebben a hőségben, ha túl sok időt töltenek a napon... Folyton mondjuk nekik, maradjanak odabent, ne tegyék ki magukat veszélynek, de oda se figyelnek. Ez a sorsuk, ilyen a természetük.

Még az illedelmeseknek is tüzes a szíve, talán nekik a leginkább – mormolja Maharadzs fiatal feleségének a limuzinban. Erre az rápirít: ő egy modern nő és nem tetszik neki, amikor így beszél vele, úgy téve mintha beterelhetné a gyengébbik nemmel együtt egy egyszerű karámba, ha csupán tréfából is, de ez puszta általánosítás. Maharadzs mulat rajta, bocsánatkérőn fejet hajt. Igazi lázadó vagy – válaszolja. – Kénytelen leszek megjavulni.

Így van – rendelkezik a nő, és kényelmesen befészkeli magát a férfi karjai közé. Az őszülő szakáll súrolja a homlokát.

A pletyka utat éget előtte. Gazdag nő, olyan gazdag, mint az öreg, hájas nizám[1], akit drágaköveivel mázsáltak minden születésnapján, és aki úgy emelte az adókat, ahogy a kilókat szedte fel. Az alattvalói reszkettek lakomái láttán: hatalmas halva-tömbök[2], hegyméretű zselék, Himalája nagyságú kulfik[3]; mindenki tudta, mit jelent az uralkodó torkán lecsúszó végeláthatatlan édességlavina: az ő asztalaikon egyre ritkább és kevesebb lesz az étel, s ahogy a nizám sír, mert a kimerültségig tömte magát, úgy fognak sírni a gyermekeik az éhségtől: falánksága a nép éhsége. Igen, mocskosul gazdag, a pletyka sistereg körülötte: amerikai származású apja egy kelet-európai állam elmozdított uralkodója; üzleti birodalmának elitjét minden évben magángéppel repteti az elveszett királyságába, ahol az Idő folyó partján négy napos golfversenyeket rendez, azután megvetően felnevet, mint egy isten, kirúgja, tönkreteszi a győztest, mert az dicsőségre tört; ott hagyja a folyónál, a bajnoknak pedig nincs más, mint alámerülni a zavaros, gyilkos vízbe, és akkor eltűnik, akár a remény, akár egy labda.

Gazdag nő, termékeny, fiúkat és esőt hoz.

Dehogy, szegény; villódzik a pletyka: az apja, születésekor felakasztotta magát, anyja szajha; ő maga a pusztaság, a sziklás föld szülötte, a szárazság ott van a testében, átokként, meddő, és azért jött, hogy barnabőrű csecsemőket lopjon, majd üvegből etesse őket, mert a mellei kiszáradtak.

Maharadzs felkutatta a világ kincseit, visszahozott egy varázslatos ékkövet, melynek fénye megváltoztatja az életüket. Maharadzs bűnbe esett, és elhozta a Kétséget palotájába, megadva magát a sárga-hajú végzetnek.

 


[1] Ősi indiai uralkodói cím, ami a Nizam-al-Mulk kifejezésből rövidül. Az eredeti arab szó jelentése: birodalmi ügyintéző. (A ford.)

[2] A halva Indiából és Közép-Ázsiából származó édesség, amely szezámmagból, mézből, cukorból és növényi olajból készül. (A ford.)

[3] A kulfi egy népszerű tejes, fagyasztott desszert Indiában és Közép-Ázsiában, sokszor mint hagyományos indiai fagylalt emlegetik. Hagyományosan diófélékkel, fűszerekkel és gyümölcsökkel készítik. (A ford.)

 

Kecskés Szulamit fordítása