Próza
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

 

Ömlik a fény kiegyensúlyozottan berendezett dolgozószobámba. Meleg is van.

Az íróasztalon heverő papír üres.

Nagymamám tökéletes süteménye öregségtől remegő kezemben közeledik a számhoz. Felsírok, amikor végre beleharapok.

Kinyitom a szemem, felülök.

Poigret nézi, ahogy a két öklömet bámulom, amik nem az öregségtől remegnek.

– Felkelt a nap, mennünk kell – mondja puhán Poigret. Hát persze.

A felszerelést közösen ellenőrizzük, így legalább egyenlő mértékben rosszabbodik a kedvünk.

– A nappalokat végignyomjuk, az éjszakákat átalusszuk – sóhajtja Poigret az erdei útra lépvén.

– Úgy legyen – bólintok, és egy-kettő, bal-jobb, egyszerre lépünk, egyszerre megyünk, egy-kettő, bal-jobb.

Aztán Poigret megáll.

– Egyvalamit mégis meg kellene beszélnünk – mondja.

– Mit?

– Hát ezt…

Nyújtja, mutatja, látom, de semmi kedvem beszélgetni róla.

– Mert ezt nagyon nem kellett volna – morogja Poigret. – Nagyon nem.

Vállat vonok.

– Ugyan már, nincs semmi jelentősége. Úgysem olvasná senki. Én biztosan nem.

– De nem, ezt akkor se teheted.

Csend.

– Mennyi maradt meg? – kérdezem váratlanul.

– Két lap. Két és fél… Az összeset rátetted?

– Az összeset.

– Biztosan?

– Igen, biztosan.

– Te tényleg nem vagy normális!

– Hát persze hogy tényleg nem, különben nem lennék itt veled! – És vigyorgok.

– Most nem erről van szó…

– Dehogyisnem. – Nem hagyom magam. – Pont hogy erről a te idióta ötletedről van szó, hogy én legyek a te kretén krónikásod, akinek nem elég, hogy élni próbál, életben maradni, hanem még írjon is éjjel-nappal, csinálja neked az irodalmat meg a hírnevet meg még mit.

– De…

– Különben is elfogyott a papír, és a ceruza is elég kicsi már. Úgyhogy vége van, mert így is, úgy is vége. Befejeztem.

Csudaharsonái a megkönnyebbülésnek, ó, szétterülő mosoly! Sőt Poigret tanácstalansága.

– Miért nem szóltál korábban?

– Mi az, hogy miért nem szóltam? Mit csináltál volna? Varázsoltál volna nekem papírt meg ceruzát meg jókedvet?

Poigret szeme összehúzódik, mire felnevetek.

– Talán próbáltunk volna szerezni – mondja Poigret. – Talán mégiscsak használhattuk volna azt a térképet…

– ?! Te most tényleg azt mondtad, hogy térkép? Neked van egy térképed?!

Poigret lehajtott fejjel bólint.

– Hát akkor azonnal mutassad most! Térdig fogok gázolni benned!

Átad egy térképet, vagyis…

– El akartam mondani…

– Akartad a francokat, legalább ne hazudj! – És még vissza is fogom magam.

– Nem hazudok. Mert ez nem is igazi térkép.

     Éppen csak hümmentek, mert már benne vagyok nyakig a térképben. Ami valóban nem térkép. Nagyon nem. Ez itt egy rajzolni nem tudó valaki firkája. Pár fehér csík, néhány barna és zöld folt, egy-egy folt szélén vagy közepén egy-egy piros iksz.

– És ezt te mégis hogyan akartad használni? – Poigret arcába nyomom a nemtérképet. – Hát mit tudunk mi ezzel kezdeni?

– Nem sokat, de esetleg saccolhatunk…

– Persze, saccolhatunk. – Karjaim elernyednek, belül pedig sűrűsödik az elhagyatottság és a reménytelenség.

– Látod, pont ettől próbáltalak volna megóvni. Hiszen ennek így semmi értelme, sehogy, semmilyen irányból.

    Halk, de cifra mondatláncokkal vágnék közbe és vissza, ám a nap egyik sugara eléri Poigret szembogarát, és belefeledkezem a látványba a háta mögötti sűrűerdővel, ahogy ő a két és fél megpörkölődött papírlappal kezében fürdik a fényben, és látom, hogy jár a szája, viszont nem hallom a hangját, csak a vetítőgép kerregését, mindettől a kép példázatszerűvé válik, aztán a némafilmes premier plánból féloldalnyi rajz lesz egy kisiskolás olvasókönyvben. Továbbra is süketen immár nemcsak látom, hanem olvasom is magunkat kívülről, miközben megérkezik, szétárad s hatalmába kerít az a bizonyos, az az úgynevezett eddig még soha nem tapasztalt érzés: a megvilágosodás.

A megvilágosodás, ami fordulatot szül.

Fordulatkor beáll a teljes sötétség, ami a teljes világosság.

Mintha ez az út, a mi utunk túlmutatna önmagán.

Mintha nekünk itt feladatunk lenne. Küldetésünk. Tehát felelősségünk.

– Jól vagy?

Csak bólintok, mert a fejemben megy tovább a vetítés, igen, igen, nem magam, nem magunk miatt csináljuk, úgy nincs is értelme.

   Persze ezek a szavak – feladat, küldetés, felelősség – így, egymás mellett nyomasztóan ostobák, én meg ahhoz vagyok kevés, hogy feloldjam az ellentmondást: teljes életet akkor élek, ha minden napomra ajándékként gondolok, mintha egyszerre lenne első és utolsó mind, ugyanakkor nemes célokért tevékenykedem, ám e nemes célokig hosszú út vezet, rengeteg munkával és tiszta, tiszta…

– Biztosan jól vagy? – ráz meg Poigret.

A szemem csukva, mégis folyamatosan látom Poigret-t, mögötte a fákat s az erdei útból valamennyit a szemem sarkából.

– Kinyitnád végre a szemed? – kérdezi Poigret, de én csak tátom a szám.

– Talán lesz majd egyszer valaki – kezdek mégis beszélni –, aki olvassa ezt a szöveget, és mert a múltjából való, segít neki megismerni a múltat, amitől jobban értheti a jelent, a jelenét, vagyis főz egy kávét vagy teát, és olvas, és el-elgondolkodik azon, amit olvas, amit írtam, ami tehát üzenet a múltból…

Krákogok, majdnem elment a hangom, közben intek, hogy még folytatom.

– Meg kell próbálnunk átlátni és érteni mindent, az egészet, aztán rendszerezni és rögzíteni, ez a feladatunk, ez a küldetésünk. Hogy az utánunk jövőknek ne kelljen a nulláról indulniuk, ez a felelősségünk. – Nagyot fújok.

– Hű, oké – biccent Poigret –, azt hiszem, értem. De kinyitnád végre a szemed?

Mintha elfelejtettem volna, hogyan kell, szinte nem értem a kérdést.

Egyszerre kapjuk a fejünket a női kacagás, esés zaja és sikítás irányába.

Mintha lövés dördülne, mire a földre dobván magam visszalőnék, fejbe lőném a nőt, akinek leszakadna a feje, odatérdelnék, kivenném a szívét.

A nő felülne csurom véresen, felordítana, támadni akarna. Hozzávágnám a szívét, visszapattanna, a nő vaginájára lőnék, aztán dulakodnánk.

Leállnék, üvöltenék a fejfájástól. Sírnék csak, nem üvöltenék.

Te nem jössz, kérdezné egy gyerekhang, a nő megmerevedne, erőtlenül válaszolna, nem hallanám, nem érteném.

    Futunk az úton a nő felé, aki csak most, a földön ülve, a bokáját masszírozva vesz észre minket – arcán meglepődés, érdeklődés s talán némi félelem, természetesen.

– Fel tud állni? – kérdezi a nőtől Poigret. Nyilvánvalóan segítenem kellene, vagy legalábbis készségesnek mutatkoznom, de képtelen vagyok, tökéletes dermedtségben állok a nő fölött.

Ismerem, sőt ismerjük.

      – De legalább kinyitottad végre a szemed – nevet fel Poigret, és a nőt, akit ismerünk, vagyis a Színésznőt karjánál fogva felsegíti, majd a bokájához guggol, hogy megvizsgálja.

     Váratlanul mosolyogni kezdek, a Színésznő visszamosolyog, persze kissé kényszeredetten, ami teljesen érthető, az ő helyében én is furcsán érezném magam, mint ahogy valójában itt és most, ebben a helyzetben, a saját helyemben is furcsán érzem magam, amitől abba se tudom hagyni a mosolygást.