Próza
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

A kalózok kapitánya egy mocskos arcú, fekete szakállú, rettenthetetlen fickó volt. Mindig vigyorgott, és soha nem tudta legyőzni senki. Egyszer pisztolypárbajban kilőtték az egyik szemét, de ő nem bánkódott. A pisztolypárbajt megnyerte, a kilőtt szemét pedig bekötötte egy kendővel, és azt mondta: 

– Sebaj, ebbe a szemembe már nem tud beletűzni a nap!
Egy másik alkalommal kardpárbajban levágták az egyik kézfejét, de ez a sebesülés sem nagyon hatotta meg. Egy kampót erősített a sérült kezéhez, a másikkal pedig legyintett egy nagyot.
– Semmi gond! – jelentette ki. – Ettől kezdve végre alaposan meg tudom vakarni a másik tenyeremet, mert az mindig nagyon viszketni szokott!
A kalózkapitánynak az egyik lába is hiányzott: egyszer ugyanis, mikor a tengerben úszott, egy nagy fehér cápa megtámadta, és tőből leharapta. De a kalózkapitány még ekkor sem csüggedt. Természetesen legyőzte a cápát, és visszamászott a hajójára. Ott pedig így szólt a legénységéhez:
– Azt hiszitek, hogy emiatt a kis karcolás miatt sírni fogok? Ugyan már! Egy falábat teszek a helyére, és mostantól legalább ezen a lábamon nem kell vágni a körmöt!
Ilyen rettenthetetlen ember volt a kalózkapitány. A világon semmi nem zavarta, azaz, hogy csak majdnem semmi. Mert egyvalaki nagyon is ki tudta hozni a sodrából, mégpedig a papagája. Ezt a papagájt a dzsungelben találta, jobban mondva a papagáj találta meg őt. A dolog úgy történt, hogy amikor a rettenthetetlen kalózkapitány az erdőbe lépett, a krokodilok a folyó legaljáig merültek, a jaguárok a fák koronájáig ugráltak, az óriáskígyók pedig kötélhágcsónak tettették magukat félelmükben. Csak ez a pimasz papagáj nem menekült el, hanem egyenesen a kalózkapitány vállára telepedett, és attól fogva nem is tágított onnan. A kalózkapitánynak először még tetszett ez a piros, sárga, kék tollazatú madár, meg persze, hogy olyan vakmerő és neveletlen. Hogyne tetszett volna, hisz még a csecsemők is tudják, hogy minél bátrabb és faragatlanabb egy kalózinas, annál könyörtelenebb matróz válik belőle. A kalózkapitány pedig, ha már papagája is van, természetesen tőle is ezt várta el.
– Te leszel a legrettegettebb kalózpapagáj az Óperenciás tengeren! – bíztatta a madarat, és nem sejtette, mennyire igaza van.
A frissen kinevezett kalózpapagájnak ugyanis csakhamar megismerkedhettek a legkellemetlenebb tulajdonságával is. Amikor visszatértek a partra, majd csónakba ültek, és a távolabb horgonyzó hajóhoz indultak, a kalózkapitány így vezényelt a legényeinek:
– Erősebben evezzetek, semmirekellő nyavalyások!
A papagáj pedig, mindenki meglepetésére utánamondta:
– Errrrrrrrősebben evezzetek, semmirrrrrrrrrrrrekellő nyavalyások!
A kalózkapitány is csodálkozott, de végül csak vállat vont a papagájjal a vállán, gondolta, egy beszélő madárral még jobb, legalább eztán a legsüketebb kalózai sem fognak értetlenkedni. De később a hajón, mikor a kalózkapitány elkiáltotta magát, hogy „Teljes erővel előre, trehány társaság!”, és a papagáj is felrikoltott úgy, hogy „Teljes errrrrrrrrrrrrrővel előrrrrrrrrrrre trrrrrrrrrrrrrrehány tárrrrrrrrrrrsaság!”, a dolog már kezdett nagyon bosszantó lenni. És ez így ment ettől fogva nap, mint nap. A kalózkapitány kezdett megsüketülni a füle mellett gubbasztó utastárstól, a legénységet pedig lassan az őrületbe kergette. A kalózkapitány mindent megpróbált. Még a legjobb modorát is elővette, úgy kérlelte a papagájt:
– Reteszeld be a szád, ha jót akarsz! – mondta neki, de a papagáj csak nem hagyta abba.
– Rrrrrrrrrrrrreteszeld be a szád, ha jót akarrrrrrrrrrrsz! – ismételte, a kalózkapitány pedig majd szétrobbant a méregtől.
A lekoptathatatlan madár egyre mázsásabb súllyal nehezedett a vállára. Egy darabig még tűrte, mert a kalózkapitány hiú lélek volt, és a papagáj élénk színei pont kiegészítették a fekete és szürke kalózruháját. De amikor a sok szövegtől már azt hitte, két feje nőtt a nyakára, és két torokból beszél a kalóztársasághoz, végleg betelt a pohár. Fogta a papagájt, odaadta a hajószakácsnak, és azt mondta neki:
– Nem bírom tovább cérnával! Vágd le ezt a trágár nyelvű madarat, és főzz belőle pörköltet!
A papagáj persze mindjárt utánamondta:
– Nem bírrrrrrrrrom tovább cérrrrrrrrrnával! Vágd le ezt a trrrrrrrrrrrágárrrrrrrrrrr nyelvvvű madarrrrrrat, és főzz belőle pörrrrrrrrköltehehehet!
Ezzel a pörrrrrrrrköltehehehettel pedig mintha még jól ki is nevette volna a kalózokat. Több se kellett a szakácsnak, megfogta a madarat a lábánál fogva, és levitte a konyhára. Odakötözte az asztallaphoz, és elkezdte fenni fölötte a nagykést.
– Mindjárt megismerkedsz a fegyveremmel, te kalózszomorító! – sziszegte.
– Mindjárrrrrrrrrrrrt megismerrrrrrrrkedsz a fegyverrrrrrrrremmel, te kalózszomorrrrrrrrrrrrrrrrító!
A szakács éppen befejezte az élezést, és már majdnem a papagáj torkának szegezte a kést, amikor hatalmas robbanás rázta meg a hajót. Rögtön ezután pedig a kalózkapitány kiabálása hallatszott odafentről:
– Ellenséges fregatt! Sortüzet rájuk, semmirekellő brigád!
– Ellenséges frrrrrrrrrregatt! sorrrrrrrrrrtüzet rrrrrrrrrrrrájuk, semmirrrrrrrrrrrekellő brrrrrrrrrigád!
A szakács, mint akit ágyúból lőttek ki, kezében a késsel felrohant a fedélzetre, otthagyta az asztalhoz kötve a madarat. Odafönt egy hatalmas hadihajó úszott a kalózok hajója mellé, ahonnan csak úgy ugráltak át az ellenséges katonák. Dörögtek az ágyúk és a puskák, csattogtak a kardok. A kalózok hősiesen küzdöttek, de ezen a napon elhagyta őket a szerencséjük: hamarosan mindegyiküket legyőzték. A hajókorláthoz közözték őket, és betömték a szájukat. Utoljára a félszemű, kampós kezű, falábú kalózkapitányt fektették két vállra, ám ehhez nyolc marcona matrózra is szükség volt. Amikor aztán már a kalózkapitány is a korláthoz volt kötve, megjelent az ellenség vezére, egy jólfésült, frissen borotvált, csinosan öltözött alak, aki nem is vett részt a csatában. Végignézett a legyőzött kalózseregen, és elvigyorodott. „Végre legyőztem a legyőzhetetlennek hitt kalózkapitányt!”, gondolta magában. Aztán a katonáihoz fordult, hogy lelkesítő beszédet tartson nekik.
– Vitéz katonák! – kezdte, de egyszerre a torkán akadt a szó.
A következő pillanatban ugyanis valahonnan egy tompa hang mintha azt mondta volna:
– Csirrrrrrrrrrrrrkefogó perrrrrrrrrrrrrrrnahajderrrrrrrrrrrrek!
A katonák azt hitték, ezt is a vezérük mondta, hiszen minden kalóznak be volt tömve a szája. De mivel még soha nem hallottak ilyen szavakat a kapitányuk szájából, visszakérdeztek:
– Miránk mondta kegyelmed, hogy csirkefogó, pernahajderek?
– Jaj, dehogyis! – csitította őket a vezér. – Én azt mondtam, hogy vitéz katonák!
Ekkor azonban újra hallani lehetett a tompa hangot:
– Bajjkeverrrrrrrrrrrrrrő söprrrrrrrrrrrrrrrredék!
A katonák egyre jobban dühbe gurultak. Egy széles vállú legény előrébb is lépett, és megkérdezte:
– Uraságod bajkeverő söpredéknek tart minket?
A katonák kapitánya nagyot nyelt. Már alig mert megszólalni. Azt hitte, a kalózkapitány valamilyen fekete mágiával megbabonázta a nyelvét, vagy talán az ördög gonoszsága szállt a torkába! De valamit mondania kellett, hisz az összes harcosa ott állt előtte, és az ő szavára vártak. Szinte remegve nyitotta ki a száját, ahonnan ezek a szavak buktak ki:
– Betyárrrrrrrrrrrrr harrrrrrrrrramiák!
A katonáknak egy hanggal sem kellett több. Rögvest nekirontottak a kapitányuknak, összekötözték kezét, lábát, és már vitték is a hajójukra. Nem is törődtek többet a kalózokkal. Felhúzták a horgonyt, és úgy otthagyták őket, mintha sose hajóztak volna arra. Mikor aztán egyedül maradtak, a kalózkapitány a kampós kezével kioldotta a köteleit, és kiszabadította a társait is. Aztán a konyhába rohant. Szabadon engedte a papagáját, aki egyből újra a kalózkapitány vállára telepedett. Ettől fogva, amikor a kalózkapitány elkiáltotta magát, például, hogy „Vitorlát fel, irány a nyílt tenger, akasztófára való jómadarak!”, a papagáj nyugodt szívvel kiabálhatta utána, hogy „Vitorrrrrrrrrrrlát fel, irrrrrrrrrrrrrrány a nyílt tengerrrrrrrrrrrr, akasztófárrrrrrrrrrrrrrra való jómadarrrrrrrrrrrrak!”. Ilyenkor a kalózoknak mind mosolyra húzódott a szája. A kalózkapitány pedig soha többé nem akart a papagájából pörköltet készíteni, mert eztán úgy szerette, mint a szemkötőjét, a falábát és a kampós kezét, vagy talán még azoknál is jobban.

 

Részlet A boszorkány seprűje című, 2018 őszén megjelenő mesekönyvből

A boszorkány seprűje című, szeptemberre tervezett mesekönyv egyik fejezete.
 
M. Kácsor Zoltán
A kalózkapitány papagája
 
A kalózok kapitánya egy mocskos arcú, fekete szakállú, rettenthetetlen fickó volt. Mindig vigyorgott, és soha nem tudta legyőzni senki. Egyszer pisztolypárbajban kilőtték az egyik szemét, de ő nem bánkódott. A pisztolypárbajt megnyerte, a kilőtt szemét pedig bekötötte egy kendővel, és azt mondta: 
– Sebaj, ebbe a szemembe már nem tud beletűzni a nap!
Egy másik alkalommal kardpárbajban levágták az egyik kézfejét, de ez a sebesülés sem nagyon hatotta meg. Egy kampót erősített a sérült kezéhez, a másikkal pedig legyintett egy nagyot.
– Semmi gond! – jelentette ki. – Ettől kezdve végre alaposan meg tudom vakarni a másik tenyeremet, mert az mindig nagyon viszketni szokott!
A kalózkapitánynak az egyik lába is hiányzott: egyszer ugyanis, mikor a tengerben úszott, egy nagy fehér cápa megtámadta, és tőből leharapta. De a kalózkapitány még ekkor sem csüggedt. Természetesen legyőzte a cápát, és visszamászott a hajójára. Ott pedig így szólt a legénységéhez:
– Azt hiszitek, hogy emiatt a kis karcolás miatt sírni fogok? Ugyan már! Egy falábat teszek a helyére, és mostantól legalább ezen a lábamon nem kell vágni a körmöt!
Ilyen rettenthetetlen ember volt a kalózkapitány. A világon semmi nem zavarta, azaz, hogy csak majdnem semmi. Mert egyvalaki nagyon is ki tudta hozni a sodrából, mégpedig a papagája. Ezt a papagájt a dzsungelben találta, jobban mondva a papagáj találta meg őt. A dolog úgy történt, hogy amikor a rettenthetetlen kalózkapitány az erdőbe lépett, a krokodilok a folyó legaljáig merültek, a jaguárok a fák koronájáig ugráltak, az óriáskígyók pedig kötélhágcsónak tettették magukat félelmükben. Csak ez a pimasz papagáj nem menekült el, hanem egyenesen a kalózkapitány vállára telepedett, és attól fogva nem is tágított onnan. A kalózkapitánynak először még tetszett ez a piros, sárga, kék tollazatú madár, meg persze, hogy olyan vakmerő és neveletlen. Hogyne tetszett volna, hisz még a csecsemők is tudják, hogy minél bátrabb és faragatlanabb egy kalózinas, annál könyörtelenebb matróz válik belőle. A kalózkapitány pedig, ha már papagája is van, természetesen tőle is ezt várta el. 
– Te leszel a legrettegettebb kalózpapagáj az Óperenciás tengeren! – bíztatta a madarat, és nem sejtette, mennyire igaza van. 
A frissen kinevezett kalózpapagájnak ugyanis csakhamar megismerkedhettek a legkellemetlenebb tulajdonságával is. Amikor visszatértek a partra, majd csónakba ültek, és a távolabb horgonyzó hajóhoz indultak, a kalózkapitány így vezényelt a legényeinek:
– Erősebben evezzetek, semmirekellő nyavalyások! 
A papagáj pedig, mindenki meglepetésére utánamondta:
– Errrrrrrrősebben evezzetek, semmirrrrrrrrrrrrekellő nyavalyások!
A kalózkapitány is csodálkozott, de végül csak vállat vont a papagájjal a vállán, gondolta, egy beszélő madárral még jobb, legalább eztán a legsüketebb kalózai sem fognak értetlenkedni. De később a hajón, mikor a kalózkapitány elkiáltotta magát, hogy „Teljes erővel előre, trehány társaság!”, és a papagáj is felrikoltott úgy, hogy „Teljes errrrrrrrrrrrrrővel előrrrrrrrrrrre trrrrrrrrrrrrrrehány tárrrrrrrrrrrsaság!”, a dolog már kezdett nagyon bosszantó lenni. És ez így ment ettől fogva nap, mint nap. A kalózkapitány kezdett megsüketülni a füle mellett gubbasztó utastárstól, a legénységet pedig lassan az őrületbe kergette. A kalózkapitány mindent megpróbált. Még a legjobb modorát is elővette, úgy kérlelte a papagájt:
– Reteszeld be a szád, ha jót akarsz! – mondta neki, de a papagáj csak nem hagyta abba. 
– Rrrrrrrrrrrrreteszeld be a szád, ha jót akarrrrrrrrrrrsz! – ismételte, a kalózkapitány pedig majd szétrobbant a méregtől. 
A lekoptathatatlan madár egyre mázsásabb súllyal nehezedett a vállára. Egy darabig még tűrte, mert a kalózkapitány hiú lélek volt, és a papagáj élénk színei pont kiegészítették a fekete és szürke kalózruháját. De amikor a sok szövegtől már azt hitte, két feje nőtt a nyakára, és két torokból beszél a kalóztársasághoz, végleg betelt a pohár. Fogta a papagájt, odaadta a hajószakácsnak, és azt mondta neki:
– Nem bírom tovább cérnával! Vágd le ezt a trágár nyelvű madarat, és főzz belőle pörköltet!
A papagáj persze mindjárt utánamondta:
– Nem bírrrrrrrrrom tovább cérrrrrrrrrnával! Vágd le ezt a trrrrrrrrrrrágárrrrrrrrrrr nyelvvvű madarrrrrrat, és főzz belőle pörrrrrrrrköltehehehet!
Ezzel a pörrrrrrrrköltehehehettel pedig mintha még jól ki is nevette volna a kalózokat. Több se kellett a szakácsnak, megfogta a madarat a lábánál fogva, és levitte a konyhára. Odakötözte az asztallaphoz, és elkezdte fenni fölötte a nagykést.
– Mindjárt megismerkedsz a fegyveremmel, te kalózszomorító! – sziszegte.
– Mindjárrrrrrrrrrrrt megismerrrrrrrrkedsz a fegyverrrrrrrrremmel, te kalózszomorrrrrrrrrrrrrrrrító!
A szakács éppen befejezte az élezést, és már majdnem a papagáj torkának szegezte a kést, amikor hatalmas robbanás rázta meg a hajót. Rögtön ezután pedig a kalózkapitány kiabálása hallatszott odafentről:
– Ellenséges fregatt! Sortüzet rájuk, semmirekellő brigád!
– Ellenséges frrrrrrrrrregatt! sorrrrrrrrrrtüzet rrrrrrrrrrrrájuk, semmirrrrrrrrrrrekellő brrrrrrrrrigád!
A szakács, mint akit ágyúból lőttek ki, kezében a késsel felrohant a fedélzetre, otthagyta az asztalhoz kötve a madarat. Odafönt egy hatalmas hadihajó úszott a kalózok hajója mellé, ahonnan csak úgy ugráltak át az ellenséges katonák. Dörögtek az ágyúk és a puskák, csattogtak a kardok. A kalózok hősiesen küzdöttek, de ezen a napon elhagyta őket a szerencséjük: hamarosan mindegyiküket legyőzték. A hajókorláthoz közözték őket, és betömték a szájukat. Utoljára a félszemű, kampós kezű, falábú kalózkapitányt fektették két vállra, ám ehhez nyolc marcona matrózra is szükség volt. Amikor aztán már a kalózkapitány is a korláthoz volt kötve, megjelent az ellenség vezére, egy jólfésült, frissen borotvált, csinosan öltözött alak, aki nem is vett részt a csatában. Végignézett a legyőzött kalózseregen, és elvigyorodott. „Végre legyőztem a legyőzhetetlennek hitt kalózkapitányt!”, gondolta magában. Aztán a katonáihoz fordult, hogy lelkesítő beszédet tartson nekik.
– Vitéz katonák! – kezdte, de egyszerre a torkán akadt a szó.
A következő pillanatban ugyanis valahonnan egy tompa hang mintha azt mondta volna:
– Csirrrrrrrrrrrrrkefogó perrrrrrrrrrrrrrrnahajderrrrrrrrrrrrek!
A katonák azt hitték, ezt is a vezérük mondta, hiszen minden kalóznak be volt tömve a szája. De mivel még soha nem hallottak ilyen szavakat a kapitányuk szájából, visszakérdeztek:
– Miránk mondta kegyelmed, hogy csirkefogó, pernahajderek?
– Jaj, dehogyis! – csitította őket a vezér. – Én azt mondtam, hogy vitéz katonák!
Ekkor azonban újra hallani lehetett a tompa hangot:
– Bajjkeverrrrrrrrrrrrrrő söprrrrrrrrrrrrrrrredék!
A katonák egyre jobban dühbe gurultak. Egy széles vállú legény előrébb is lépett, és megkérdezte:
– Uraságod bajkeverő söpredéknek tart minket?
A katonák kapitánya nagyot nyelt. Már alig mert megszólalni. Azt hitte, a kalózkapitány valamilyen fekete mágiával megbabonázta a nyelvét, vagy talán az ördög gonoszsága szállt a torkába! De valamit mondania kellett, hisz az összes harcosa ott állt előtte, és az ő szavára vártak. Szinte remegve nyitotta ki a száját, ahonnan ezek a szavak buktak ki:
– Betyárrrrrrrrrrrrr harrrrrrrrrramiák!
A katonáknak egy hanggal sem kellett több. Rögvest nekirontottak a kapitányuknak, összekötözték kezét, lábát, és már vitték is a hajójukra. Nem is törődtek többet a kalózokkal. Felhúzták a horgonyt, és úgy otthagyták őket, mintha sose hajóztak volna arra. Mikor aztán egyedül maradtak, a kalózkapitány a kampós kezével kioldotta a köteleit, és kiszabadította a társait is. Aztán a konyhába rohant. Szabadon engedte a papagáját, aki egyből újra a kalózkapitány vállára telepedett. Ettől fogva, amikor a kalózkapitány elkiáltotta magát, például, hogy „Vitorlát fel, irány a nyílt tenger, akasztófára való jómadarak!”, a papagáj nyugodt szívvel kiabálhatta utána, hogy „Vitorrrrrrrrrrrlát fel, irrrrrrrrrrrrrrány a nyílt tengerrrrrrrrrrrr, akasztófárrrrrrrrrrrrrrra való jómadarrrrrrrrrrrrak!”. Ilyenkor a kalózoknak mind mosolyra húzódott a szája. A kalózkapitány pedig soha többé nem akart a papagájából pörköltet készíteni, mert eztán úgy szerette, mint a szemkötőjét, a falábát és a kampós kezét, vagy talán még azoknál is jobban.