Próza
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

Tessék friss fügét venni

 

Mielőtt a szülők vásárolni mentek a városba, Attikát betolták a kert diófája alá, nehogy a kis korcs napszúrást kapjon a kánikulában. A tolószék hátán kék hetes szám állt, akár egy versenyautón. Attika azt figyelte, hogy egy izgága darázs mászkál béna lábának ujjain. A csípéstől nem félt, deréktól lefelé érzéketlen volt, és amúgy is, Attika bátor kisfiú, a fogorvos és a családterapeuta ezt minden alkalommal elmondta. A darázs kíváncsian szaglászta a meztelen lábujjat, aztán unottan továbbszállt a kerti csap felé, amit nem lehetett teljesen elzárni, folyton csöpögött, és apró élőlények kedvelt itatójává vált az ilyen rekkenően meleg, nyári napokon. Amikor a napsugár a lombokon át elérte a kisfiú arcát, ő odébb hajtotta magát a székkel. Két órája nem akadt semmi szórakozása, ezért meglehetősen unatkozott. Zsebében ott volt a híres Materizátor, amit néha előhúzott és nézegetett. A Materizátor ma egy fekete alapon fehér pöttyös dobókocka alakját vette fel. Attika örült ennek a formának, mert ellentétben a legutóbbi változatokkal, mint a ruhacsipesz, a kavics, vagy a kulcs nélküli lakat, a kockával jobban lehetett játszani. Egyik tenyeréből a másikba gurította, és nem tudta megunni azt a különös szabályszerűséget, hogy bal kezében a kocka mindig a páratlan, jobb kezében mindig a páros oldalára fordult. Úgy hitte, ennek valami kiemelt jelentősége lehet, de egyelőre nem tudta, mihez kezdjen vele. Több, mint kétezer sorozatot produkált, és a dolog működött. Idővel aztán elnyomta az álom.

Kiabálásra ébredt. Valaki a közelben hangosan, élesen azt ismételgette: Tessék friss fügét venni! Tessék friss fügét venni! Tessék friss fügét venni! Attika nem tudta eldönteni, fiú vagy lány hangját hallja, és ez a köztes, bizonytalan érzés felkeltette érdeklődését. Sokáig csend, aztán újra a kínálgatás. Tessék friss fügét venni! Attikát egyszerre tette riadttá és kíváncsivá. Kikerekezte magát a diófa alól és a kert vakondtúrásain áthajtva odazötyögött a kertkapuhoz. Hogy a kilincset elérje, meg kellett emelnie a törzsét. A forróságban a vasajtó megszorult, és csak hosszas, fájdalmas rángatás árán sikerült kinyitnia. Végre kint volt az utcán. Tessék friss fügét venni!

Elindult a hang irányába. Az emelkedő jól megdolgoztatta a karját. Felküzdötte magát az első keresztutcáig, jobbra fordult, ahonnan a kiabálás hallatszott. Az egyik ház előtt rozoga kempingasztalt látott, mögötte egy fiúsan rövidre vágott frizurájú, szőke kislány ült, rikító sárga trikóban és piros szoknyában. Attika férfiasan lefékezett. Az asztalon két műanyagtál állt, az egyikben érett, lila fügék, a másikban szerény mennyiségű fémpénz. A lány abbahagyta a kiabálást és kissé gyanakvó képpel felállt. Most látszott csak, hogy mindkét karja hiányzik. A vállai alatt puha kis csonkok lógtak, lengén, teljesen természetesen, szinte szemérmetlenül. Mint a lufi, amiből az a hülye bohóc állatformákat tekert, gondolta Attika. A kislány úgy nézett Attikára, mint valami cirkuszi szörnyre, és a fiúnak jól esett ez az őszinteség, mert váratlanul felfedezte benne a testvériség lehetőségét. A lány arca meglepett és szigorú volt, mint akivel tréfát űznek és a tréfa nem lenne ínyére.

Az asztalon felállított kartonpapíron az állt, hogy a füge darabja ötven forint. A pénzes tálból látszott, aznap kevés vásárló akadt. Attika nem ismerte a fügét, soha nem evett még. Hogy feloldja a pillanatnyi zavart és a kissé kínos csendet, szeretett volna megszólalni és vásárolni, de semmi zsebpénze nem volt, és emiatt szégyellte magát. Előhúzta zsebéből a Materizátort, és sajnálta, hogy a kocka nem változott közben ötvenessé vagy százassá.

– Az meg micsoda? – kérdezte a kislány. A hangja lehalkítva sokkal szebben szólt.
– Csak egy dobókocka. Sajnos nincsen pénzem, pedig vettem volna fügét.
– Mi történt a lábaddal?
– Kiskoromban kaptam egy fertőzést, és amiatt nem tudok járni. És te?
– Én tudok – mondta a kislány enyhén gőgösen.
– Jó, de a kezeddel… – pontosított Attika.
– Buta kérdés. Nem látod?
– Attika vagyok – mutatkozott be Attika a békülés reményében. – Téged hogy hívnak?
– Emi.
– Szia, Emi.
– Szia, Attika. – A kislány arca lassan felderült, örült, hogy a kezdeti nehézségeken túlestek.

Attikának nagyon tetszett a lány, és ez fordítva is igaz lehetett. Emi bátorította, hogy kóstolja meg a gyümölcsöt, és Attika habozva elvett egy szemet a tálból. A füge puha volt és ragadós, de nem annyira étvágygerjesztő. Óvatosan beleharapott, és szájában langyos, édes krém áradt szét.

– Ugye, milyen jó? – érdeklődött Emi. – Vannak olyanok is, amikben tündérek laknak.
– Azt hittem, darazsak – próbált viccelni Attika, és lenyelte az utolsó falatot.
– Tündérek – erősködött Emi. – Jobban tudom, mert régóta árulok.
Attikának végülis ízlett a füge, lenyalta ujjai ragadós végét és békülékenyen bólintott.
– Miért van nálad az a kocka? – kérdezte Emi, miután visszaült a kempingszékre.
– Valójában nem is kocka, hanem egy Materizátor, ami kockának látszik.
– Az meg micsoda?
– Tetszőleges alakot vehet fel. Bármit, amit akar.
– De mi az igazi alakja?
– Azt nem lehet tudni. Amikor találtam, egy katona volt, sötétzöld színű. Másnapra piros bicskává változott, amit nagyon szerettem, de anyuka elvette tőlem, és csak akkor adta vissza, amikor versenyautóvá változott. Néha lába kél, és mire visszajön, valami mássá átalakul, én sem tudom, miért. – Emi erre hangosan felnevetett.
– Most meg mit nevetsz?
– Semmit. Csak hogy lába kél. Furcsán beszélsz. Elveszti a lábát?
– Nem vagy ám vicces! – Attika arca önérzetesen elkomorult, de csak egy pillanatra. – Volt már filctoll is, meg iránytű, Sőt, egyszer volt kaleidoszkóp is. Tudod, mi az?
– Nem.
– Egy olyan távcsőféle, ami belül tele van színes üvegdarabokkal meg tükrökkel. Ahogy belenézel és forgatod, az olyan, mint a mennyország. Nagyon szép ábrákat látsz. És mindig más, sosem ugyanaz.
– Biztosan gyönyörű lehet – ismerte el Emi, és nagyot sóhajtott. – Kár, hogy most csak egy kocka.
– De azért különleges kocka. Ha bal kézzel dobom, mindig páratlant ad ki, ha jobbal, akkor mindig párosat. Ez a szabály. Ki akarod próbálni? – Attika Emi felé nyújtotta a kockát, amire a lány összevonta a szemöldökét és elhúzta a száját.
– Esetleg a lábujjammal tudnék dobni. Meg akarod nézni?
– Bocs, elfelejtettem.
– Semmi baj. Már megszoktam az ilyesmit, nem te vagy az első. Tudod, mi volt az osztálytársaim kedvenc mondókája? Emese, Emese, nincs egy keze se! Tiszta hülyék voltak. De nagymama kivett az iskolából szerencsére.

Attika részvétteljesen hallgatott. Kicsit sajnálta, hogy ő nem tudod ilyen megalázó, és egyben megdicsőítő történeteket mondani, amelyek hősi-bajtársi magasságba emelték volna Emi előtt.

– Nincs kedved lejönni velem a strandra? – kérdezte váratlanul Emi. – Persze előtte el kéne adnom a fügét.
– Mennyit adsz el egy nap?
– Tíz, vagy tizenöt szemet. Fagylaltot veszek belőle, meg kenyeret a nagyinak. Egyszer egy férfi megvette az összeset. Harmincnál is többet. Csak bele kellett ülnöm az ölébe.
– De miért? – kérdezte gyanakodva Attika. Emi megvonta vállcsonkját.
– Azt mondta, jól esik neki, mert nincsen senki, aki szeretné. Meghalt a felesége, tudod? De nem fogdosott, meg ilyesmi, azt nem engedtem volna. És szabad volt az egész délutánom. De most már unom ezt a füge dolgot. Menjünk a strandra? Benne vagy?
– Rendben. És ha visszajöttünk, megkérem a szüleimet, hogy vegyék meg a fügédet! Mit szólsz? – Emese megfontolta a dolgot, és rábólintott.
– Itt laktok a közelben?
– Aha. Abban a piros cserepes házban, ott feljebb az utcában.
– És mit csináltok?
– Hát, csak nyaralunk. Mindig ide jövünk nyaralni. Csak most elmentek anyukámék bevásárolni. De majd jönnek vissza nemsokára.
– Ha akarod, letollak a partra. Segítek.
– Tényleg?
– Persze. A nagyi úgy is csak fekszik egész nap. Nagyon fáj a lába és a dereka. Igazából ki sem tud jönni a házból. Boltba is mindig engem küld el. Nem lesz baj. Na, felkészültél, mehetünk? – Attika izgatott arca igent jelzett.

A két gyerek elindult. A lány a kocsi mellett ballagott, a fiú ráérősen tekerte a kereket. Némán haladtak, de mindkettőben csak úgy reszketett a közös kaland izgalma. A vízszintes szakaszon nem volt semmi gond. Az utca síkja azonban később erős lejtőbe váltott, és az út a lejtő alján egy kilencvenfokos jobb kanyarral folytatódott a strand felé. Attika szeppenten megállt.

– Na mi van? – kérdezte értetlenül Emi.
– Nem biztos, hogy itt le tudok gurulni. Nagyon meredek az út.
Emi elgondolkodott a problémán.
– Eddig hogy mentél a strandra?
– Egyedül sehogy. Csak egyszer voltam, de akkor apukám segített. Visszafelé is ő tolt fel. Bár nagyon sok sört megivott a lenti büfében, és tiszta vér volt a térde, mire felértünk a házhoz.
– Hát tolni nem tudlak – fontolgatta Emi –, de talán segíthetek a fékezésben.
– Hogyan gondolod?
– Én is beülök a kocsiba és a lábammal fékezek. Elbír a térded?
– Persze.
– Akkor próbáljuk ki! – Emi óvatosan elhelyezkedett Attika ölében. – Engedd el a kocsit, tartsd a kezed a keréken, én meg a lábammal majd lassítom magunkat.
– Nem is tudom – nyögte Attika –, beválik ez? Nem fogsz kiesni?
– Persze, hogy beválik. Majd az a materizé segít, azt mondtad, varázsereje van. Én meg tudom, hogy kell esni, ezerszer gyakoroltam.
– Nem mondtam, hogy varázsereje van.
– Most már mindegy. Figyelem, indulunk!

A fura kis csapat ezzel megindult lefelé a lejtőn. A megnövekedett súly miatt a kocsi máshogy viselkedett, és Attika úgy érezte, legalább kétszer olyan erősen kell fékeznie, bár Emi aszfalton súrlódó tornacipője is besegített valamelyest.

– Irányíts, mert nem látok semmit, csak a hátadat – kérte Attika, de Emi csak kacagott.
– Bízzál bennem, most én vagyok a szemed és a lábad!
Féltávnál jártak, a kocsi gyorsan ereszkedett, de a java még hátra volt. Attika keze izzadt és égett egyszerre, hol engedve, hol meg szorítva adagolta tenyerével a sebességet a keréken.
– Egy gyík napozik az út közepén – jelentette Emi. – Mindjárt odaérünk. Úgy nézem, elgázoljuk.
– Biztosan elfut majd – ígérte Attika bizonytalanul. – És a gyíkoknak visszanő a farka, ha leszakítják, olvastam egy könyvben.
– Jó nekik – mondta Emi –, akkor nem kell kikerülnünk. – A lány lapockái úgy izegtek-mozogtak, mintha csak láthatatlan kezeivel próbálná kormányozni a kocsit. – Úgy tűnik az uraság nem mozdul. De ne félj, épp elhajtunk mellette!
Attika oldalvást egy pillantást vetett a gyíkra. Szép, drágakő csillogású zöld gyík volt, és úgy látszott, korábban egy autó abroncsa végleg odaszegezte az aszfalthoz. Épp meg akarta említeni a dolgot Eminek, de a lány esze már máshol járt.
– Elengedjük kicsit? – kérdezte kiáltva. – Már közel a lejtő vége.
– De ott a kanyar – feleselt Attika, és most először az úton félelmet érzett.
– Na és aztán! Majd jól megnyomjuk a féket a végén! Vedd le a kezed a kerékről! Gyerünk már! Engedd el! Ne légy beszari!

Attika lehunyta a szemét, és valami sosem tapasztalt bizalom hatására elengedte a kereket. Amint a kocsi meglódult, ösztönösen belekapaszkodott a lányba, karjával erősen átölelte Emi derekát, aki erre ismét hangosan felnevetett. A kerekesszékhez mérten szinte száguldottak már, és Attika egy pont után úgy érezte, ez az igazi szabadság, és hogy ez a szabadság semmihez sem hasonlítóan veszélyes és kívánatos egyszerre.

– Kezeket az ég felééé! – süvöltötte Emi teljes hangerővel, és mindkét lábát felemelte a földről. A menetszél zúgni kezdett a fülükben, az út menti tölgyfák és csipkebokrok szédítő iramban szaladtak hátrafelé. A pillanatnak volt valami időtlen, örökkévaló jellege, a suhanás, a vakító napfény, az összemosódó színek, ez az új kaleidoszkóp Attikának olyan sokat adott, a szépségnek és az izgalomnak túláradóan erős, eddig ismeretlen élményét. Régóta először újra megfeledkezett a testéről és annak minden korlátjáról, reszkető szája csibészes mosolyra nyílt, fogait, nyelvét simogatta a szél.

Emi szótlanul dülöngélt az ölében és néha biztonságot keresve hátradőlt hozzá. De a lejtő vége vészesen közeledett, és a lány egyszer csak felkiáltott, hogy fékezz, és a talpait lecsapta a kavicsos útra. Akárhogy is igyekeztek a boldogság világából a biztonság világába visszarobbanni, a mentő manőver nem sikerült valami fényesen. A rázkódó kocsi tág íven kanyarodva eltalálta egy kökénybokor törzsét, és utasai, akár a tehetetlen kuglibábuk szanaszét repültek az út végét jelentő bozótosban. A nagy ijedtség után, amikor a föld elcsendesült körülöttük, Attika felemelte a fejét és körülnézett. A kocsi az oldalára borult, ott hevert az út szélén. Emi pár lépésre feküdt a kökénybokor alján, hason és mozdulatlanul. Karok híján teste leginkább egy tehetetlen fahasábra hasonlított, ami szőke volt a tetején. Attika kezébe néhány tüske fúródott, de egyéb fájdalmat nem érzett. Felült, és látta, hogy az egyik cipője hiányzik, és a bal karján a könyöke vérfoltos. Emi miatt azonban megrémült, a legrosszabbra gondolt. De a lány hamarosan magához tért, a hátára fordult, lendületet vett, aztán egy akrobatikus mozdulattal a talpára ugrott. Az arca elszánt volt és ajkából egy kis vér szivárgott, amit azonnal lenyalt.

– Jó kis futam volt – mondta Emi. – Vissza tudsz szállni a kocsiba?
– Leesett a cipőm.
– Minek az neked? – Emi a lábfejére helyezte Attika cipőjét, majd ügyesen a fiú ölébe emelte. – Na gyerünk, vedd fel, aztán menjünk tovább!
– Nem érem el a lábam végét – mondta Attika –, anyukám vagy apukám szokta rám adni.
– Hát ők most nincsenek itt. Tedd be a táskába!
Attika visszavonszolta magát a kocsihoz, valahogy felállította, és kisebb küzdelem árán felhúzódzkodott a székbe. A cipőt a kocsira erősített oldaltáskába tette.
– Milyen erős a karod – dicsérte meg Emi a produkció láttán.
– Neked meg véres az arcod – mondta Attika.
– Akkor töröld le, légy szíves.
Attika előhúzott egy zsebkendőt és megpróbált segíteni, de a vérfolt inkább csak elmaszatolódott.
– Nyálazd meg – javasolta Emi. – Vagy majd lemosom a vízben, ha egyszer odaérünk.
– Lemegyünk a partra?
– Naná. Mi másért jöttünk?

 

Attika ámulva követte Emit az úton. Ez a lehengerlő vagányság ismeretlen volt előtte. És ezek a közös sebek, ezek mintha szorosabbra húzták volna őket egymás felé. Ilyen lehet egy lánytesó, gondolta, vagy ez valami más, annál is több? Elszántan tekerte a kocsit a strand felé. Úgy vonultak be, akár a győztesek. A kasszánál fizetniük sem kellett, a meglepett jegyszedő csak intett, hogy menjenek.

Kevesen voltak a strandon, de alaposan rácsodálkoztak a két gyerekre. A tó gyönyörű, világoszöld arcát mutatta, a messzi túloldalt ősrégi, lombos hegyek szegélyezték. A part mentén kikövezett sétány vezetett, két helyen lépcsőket alakítottak ki a fürdőzők számára. A strand vége felé, már a nádashoz közel széles, homokos öböl vezetett a tóba, a kisgyermekes családok itt tudták csemetéiket biztonságosan a vízbe bocsátani. Attika és Emi megtelepedtek a szomorúfüzek árnyékában.

– Fürödtél már itt? – kérdezte Emi távolba szegezett tekintettel.
– Nem. Egyszer lejöttünk és belelógatták a lábamat a vízbe. De abból nem sokat éreztem.
– Most bepótoljuk.
– Lehet, hogy vihar készül.
Nyugat felől lassú, sötétkék felhők úsztak a tó fölé, de a szomszédos város mólóján a viharjelző lámpa még csak álmosan pislogott, nem jelzett veszélyt.
– Betojtál? – kérdezte Emi fölényesen.
– Dehogyis – mondta Attika –, csak nincsen fürdőruhám. És különben sem tudok úszni.
– A ruhád tökéletesen megfelel. Az úszáshoz meg mi kell? Egy pár jó láb és egy pár jó kar. Ez mind megvan. Na?
– Nem is tudom.
– Gyere, menjünk be a vízbe. Legalább a széléig.

Emi felugrott és fejével intett Attikának, hogy kövesse. Attika tekert, a kocsi lassan gurult a fűben. Egy fiatal pár a kisgyerekére felügyelt a homokozóban, és erősen figyelték miben sántikál a két különös szerzet.

– Mit csináltok, gyerekek? – kérdezte az úszónadrágos férfi gyanakodva, de Emi megnyugtatta.
– Csak megnézzük a vizet, hogy mennyire meleg. – A férfi visszaült a törölközőre és mondott valamit halkan a feleségének.

Attika arra gondolt, hogy Emi a lejtőn történt legurulás előtt is magabiztos volt, és azt ígérte, nem esik semmi bajuk. Aztán mégis felborultak. Vajon ezúttal bízhat benne? Nem tervez valami meggondolatlan tréfát a lány? Emi már bokáig állt a tóban, és bátorítóan, mosolyogva nézett vissza rá. Attika kétségekkel vívódott, de ugyanakkor Emi, ez a tünemény, csak úgy ontotta felé különös törődését és jóindulatát, szerető, néma kérlelését. A lány, ahogy ott állt immár derékig a langyos, zöld vízben, olyan szép volt, amennyire csak lehetett. Véznasága, izmos lába, csillogó teste, mintha egy siklóé, vagy egyenesen a siklók királynőjéé lett volna, győzedelmesnek és erőteljesnek mutatták, olyasminek, ami biztonságos volt és félelemtelen. Elszánt arcán a vérfolt, akár egy törzsi harcos dísze, emberfelettiséget kölcsönzött tekintetének. Attika lassú ereszkedéssel belevezette kocsiját a partot nyaldosó vízbe, aztán megtorpant, és segítségkérőn Emire nézett. A lány visszafordult, és odament hozzá.

– Karold át a derekamat jó erősen! Kiemellek a kocsiból és leteszlek a vízbe! – Attika megtette, amit kért. Karját átfonta a lány derekán, megemelte a csípőjét, és a kocsi üléséből lassan a vízbe ereszkedett. Nadrágja azonnal átázott, a bőre kellemesen lehűlt, és csiklandozta, ahogy a víz elérte a legnagyobb szeméremmel őrzött szerveit is. Összeszedte minden erejét, és beljebb evickélt a tóba. A víz már a melléig ért. Furcsa érzés volt ülni benne, így teljesen felöltözve.

– Na, milyen? – kérdezte Emi, és talpával rugdalva lefröcskölte Attika arcát.
– Kellemes.
– Akkor mehetünk beljebb. – Emi a combjával átkulcsolta a fiú derekát és az ölébe huppant. Arcuk olyan közel került egymáshoz, hogy orruk szinte találkozott. Attika zavartan nézett jobbra-balra. A tó vize lágyan közvetített közöttük, mintha testvérek lennének, vagy mintha egyetlen közös, egymást kiegészítő testen osztoznának.
– Nem akarsz megcsókolni? – kérdezte váratlanul, boldog szemmel Emi.
– Hát – nyögte bajlódva Attika –, azt hiszem, most nem.
– Akkor megyünk tovább! – Emi hátra vetette a fejét, feldobta a testét a levegőbe, és ahogy visszaérkezett, lemerült a víz alá. Lábával továbbra is Attika törzsére tapadt, úgy tartotta, akár egy polip csápjai, és a fiú tehetetlenül lendült utána a homokban. A hullámok hirtelen az arcába csaptak, szája és orra megteltek a tó vizével. Prüszkölt és köhögött egy sort, alig maradt ideje levegőt venni, Emi ragadozóként vonszolta befelé. Attika képtelen volt fejét a víz felszíne fölött tartani, béna lába ott lebegett törzse mögött, arca megütötte a puha homokpadot. Tudta, itt a vége, meg fog fulladni. Karjával megpróbálta felnyomni magát a felszín fölé, de amint a feje kibukkant egy pillanatra, az izmos lábak meglendültek és beljebb rántották, ezzel vissza is merült a hűvös és levegőtlen mélybe. Mit szól majd anyukám? – lüktetett agyában a fájdalmas kérdés, aztán elvesztette az eszméletét.

A parton, ahol magához tért, méltatlankodó kiabálást hallott a közelből, aztán Emi hangját is, ami pont olyan erős és érdes volt, mint amikor a fügéit kínálta.

– Hol vannak a szüleitek? Teljesen elment az eszetek? – A férfi magán kívül volt a haragtól, aztán meggyőződött róla, hogy a gyereknek kutya baja, és kisvártatva visszatért a családjához.
– Nincsen semmi baj, csak megijedtél – nyugtatta Emi. Odahemperedett mellé a fűre, és a fülébe szuszogott. – Most már jó lesz, ne félj! – Attika nyöszörgött egy sort, aztán a kocsiját kereste.
– Itt a kocsi, mindjárt visszaszállhatsz.

Amikor Attika előtt újra teljesen kitisztult a táj, már a kerekesszékben ült, és egy vastag törölköző melegítette a napfény mellett. Tüsszögött párat és vizes ingébe törölte az orrát. Azok a képek kísértették, amiket a víz alatt látott, azok a homokszínű, fullasztó homályok, az angolnafarkak érintései. Emi ott ült vele szemben a padon és aggodalommal nézte a fiút. Átázott, sárga trikója a testéhez tapadt, piros szoknyája sarkából víz csöpögött a földre.

– Azt hittem, hogy meghalok – vallotta meg Attika csendesen.
– Ne butáskodj. Csak a beavatás része volt. Biztonságban voltál, vigyáztam rád.
– Majdnem meghaltam – erősködött Attika, és nem értette, mi az a beavatás.
– Nem ismered addig a tavat, amíg ezt nem élted át. Meg kell érteni az erejét.
– Megint becsaptál. Miért csináltad?
– Sosem csapnálak be.
– Fázom.
– Mindjárt megszáradsz. Tedd le a törölközőt, hadd érjen a nap! Kánikula van.

Emi felkelt és a kocsi mellé guggolt, a hátát a fiú felé mutatta.

– Megvakarnád, ha szépen megkérlek? – Attika nem szólt egy szót sem. – Na? Középen és egy kicsit jobbra.
Attika bátortalanul megérintette Emi hátát az ujjával.
– Lejjebb kicsit. Ott, igen. Jaj, ne már! Ne olyan gyengén, nem vagyok porcelánból! Igen. Ez az. – Attika megtalálta a kellő erőt a simogatáshoz.
– Ki szokta csinálni? A nagymamád?
– Nem szoktam senkit megkérni rá. A földre vetem magam, vagy egy fának dörgölőzöm, vagy az ajtónak, ha a házban vagyok. – Emi csukott szemmel mosolygott. – Ne haragudj rám a víz miatt. Szent a béke?
– Aha – bólintott Attika, és nagyon erősen koncentrált mozgó ujjaira.

A sötétkék fellegek lassan beúsztak a tó fölé, a nádas elhallgatott, a víztükör kisimult, minden elcsendesedett. A strandolók szedelőzködtek, felcsavarták törölközőiket, behúzták a cipzárt a hátizsákon és a hűtőtáskán, becsukták a színes napernyőket, és szállingózni kezdtek kifelé, ahol felhevült autóik parkoltak az út mentén. Attika és Emi behúzódtak a büfésor gerendatetőzete alá. Emi a fiú melléhez, a megszáradt inghez nyomta az arcát, és lehunyta a szemét. Attika bátortalanul megsimította a lány kócos haját. Csak annyi kellett volna, hogy egymás mellé ülnek a padon, vagy megfogják egymás kezét, vagy lábujjaik összetalálkoznak a sörtől ragadós asztal alatt a porban. Emi később felemelte egyik lábát és Attika ölébe tette.

– Csak nem viszket a talpad? – kérdezte Attika, de Emi bólintott. A fiú játékosan végigfuttatta ujjait a meztelen talpon. Élvezte, hogy a lány ettől nevetve összerándul. Eszébe jutott, milyen érzés lehetne ez a saját talpán. A hóna alatt és a füle mentén tapasztalt már hasonlót.

A fürdőzők a vihartól tartva lassanként elhagyták a strand területét. Ők ketten egyedül maradtak a bezárt büféablakok és a villódzó zenegép mellett. Távoli, gyenge dörgés jött az égből, a levegő kellemesen langyossá enyhült. Váratlan gondolatok merültek fel Attikában, eléggé rossz dolgok, hogy a szülei már biztosan hazatértek és nagy riadalmak közepette őt keresik, vagy hogy Emi nagymamája tehetetlenül fekszik az ágyban, és a lány nem visz neki sem vizet, sem kenyeret, és egyre ijedtebb szólongatására senki nem válaszol. Fájtak ezek a kötelékek Attikának, fájt, hogy váratlanul nyert szabadsága talán rosszul esik másoknak, akik ráadásul szeretik őt. És dühöt érzett irántuk, hogy felelősségre vonják ezért a szabadságért. Simogatta Emi haját, aki már-már elaludt az ölében, és ha tehette volna, innen a székéből két hatalmassá nőtt karjával apró darabokra törte volna ezt a követelőző világot és benne minden irigykedő arcot. De csak nézni tudott, vágyakozón fürkészte a nádas sűrűjét, az ősi hegyeket a túlparton, a szél elől menedékbe igyekvő kacsák és hattyúk sürgölődését. Nézte az egyre sötétebb eget.

Elővette zsebéből a Materizátort. Továbbra is csak egy kockát látott, aminek legfeljebb a páros és a páratlan számok valószínűsége felett volt hatalma. Szeretett volna olyan számot dobni, ami valamiféle harmadik szám lett volna, ami se nem páros, se nem páratlan. Akkor elfogadta volna hatalomnak a Materizátort, ha képes a harmadik típusú számra, amiben ő és Emi kettőnél többek. Ez a zavaros gondolat Attika fejében a gyökerétől az elengedéséig helyrehozhatatlanul szomorú volt.

– Olyan jó veled – suttogta Emi –, olyan jó, hogy simogatsz. Még senkinek sem engedtem. – Attika összerezzent, a Materizátor kiesett remegő kezéből. Tenyere óvatosan Emi vállára csúszott, és bátortalanul körülzárta azt a kis puha, különleges csonkot, amiben a lány ki sem nőtt karja végződött. Ugyanolyan volt, mint bármely másik testrész, a bőr langyos és finom, kicsit talán érdes, de nagyon izgalmas. Emi kuncogott.

– Mit csinálsz? – Attika visszarántotta a kezét. – Nem erre gondoltam – mondta susogva Emi. – Te meg szoktad fogni magad ott? Tudod. Ha egyedül vagy és nem lát senki. – A fiú arca elvörösödött. – Nekem nem akarod? – Emi hátrafordult és pajkosan a fiú szemébe nézett, de Attika lesütötte a tekintetét. – Nagyon szeretném – súgta Emi és kényelmesen elhelyezkedett –, olyan jó érzés. Még senki sem került ilyen közel hozzám. Én nem tehetem, tudod. Segíthetnél rajtam. Mint egy barát.

Attika szíve a torkában dobogott, a vézna izmok gumivá változtak karjában. De lassan elindult ujjával a lány vonalai mentén. Úgy érezte, sokkal inkább Emiért teszi, nem pedig magáért. Tudata homályában, ösztöne kínzó kényszerében keze leereszkedett a derékig, aztán elérte a vékony csípőt. Emi csukott szemmel, lélegzetvisszafojtva várt. Attika tenyere megérintette a hasát, mereven, mintha érzéketlen protézist használna, ujjaival a piros szoknya szegélyéig hatolt, de ott egy ősi parancs vagy ellen-parancs szavára megdermedt, kiszaladt belőle minden erő. Megállt, reszketett, képtelen volt folytatni, a szégyen és a szánalom hullámai borították el. Tudta, hogy csalódást okoz, de remélte, hogy a lány megérti megtorpanását, és nem gondolja gyávaságnak, vagy ami még rosszabb, alakuló barátságuk elárulásának. Nehezen múló, néma percek következtek. Besötétedett az ég, baljósan csendes lett a vízszagú levegő. Attika keze úgy hevert Emi combján, mintha dagály sodorta fadarab lenne csak, ami rég elfeledte célját. Emi nem szólt, beérte ennyivel. Csukott szemmel, halkan szuszogott.

– Talán ideje lenne visszamennünk – vetette fel halkan Attika. – Már biztosan keresnek, téged is.
– Még nem akarok – mondta Emi mozdulatlanul.
– Akkor mit csináljunk?
– Csak legyünk. Maradjunk. Várjuk meg az esőt. – Eltelt valamennyi idő, amire újra megszólalt. – Tudod, hogy szerettem volna kipróbálni egy csomó dolgot? Olyasmit, amit mások bármikor megtehetnek. Ami nekik természetes. Ma úgy éreztem, közel vagyok hozzá, és hogy veled sikerülhet. Oké, sosem fogok biciklizni, meg autót vezetni. Egy könyvet is tízszer annyi idő elolvasnom, mert nehéz lapozni orral. Nem beszélve a fürdésről, a vécézésről. De ezeket te is tudod. Mintha folyton megosztanám az életemet valakivel. És nem tudok hazudni, amikor mosdatnak, meg amikor a fenekemet kitörlik. Ezek másoknak titkos dolgok, nekem nem. A nagymama is furcsa kicsit. Folyton csak a régi udvarlóiról mesél. Nagyon szépen tud mesélni. Kár, hogy mi sosem leszünk rendes gyerekek meg rendes felnőttek.
– De mi rendes gyerekek vagyunk – mondta erőtlenül Attika, hogy közbevessen valamit.
– Valójában szörnyek vagyunk – mondta Emi. – Korcsok, akik mások jóindulatától függenek.
– Ez nem igaz! – mondta Attika megbántottan. – Engem tényleg szeretnek a szüleim!
– Akkor miért hagytak magadra? Hol vannak most?
– Igenis szeretnek! Biztosan keresnek már! És megígérték, hogy hoznak autós kártyát.
– Hülye vagy. Te is ugyanolyan szörny vagy, mint én, csak még nem tudsz róla.
– Hülye vagy te! Menj innen! – Attika megragadta a kereket és elkezdte hátrafelé tekerni a kocsit. Emi visszaült a padra. Józan és szomorú pillanat volt.
– Nekem adod a kockádat? Légyszi.
– Minek az neked?
– Hogy emlékezzünk egymásra. Hogy eszedbe jussak, ha hiányzik. Én pedig látlak majd, ha ránézek, látom a kissrácot a tolószékben. Lehet, hogy egyszer ez a bigyó karokká változik, és akkor írok rólad egy történetet. Na?

Attika könnyes szemmel hallgatott. Emi felállt, úgy tett, mintha indulna.

– Hé, várj! Leesett a földre. A Materizátor. Megkeressük?Emi elmosolyodott, leguggolt, és a fűben kutatott tekintetével.
– Nem találom – mondta végül. – De mázlink van, itt egy százas érme. Lehet, hogy megint átalakult?
–Lehet. Legyen a tiéd.
– Jó fej vagy. Csak hogy nem tudom felvenni.
– Én nem érem el, sajnálom.
– Sajnálhatod is. – Emi belenyomta az arcát a fűbe, olyan volt, mint egy kiskutya, de amikor felkelt, ott villogott a nyelvén a pénzérme és az orrára nedves fűszálak tapadtak.
– Fúj – mondta Attika, – a pénz piszkos.
– Affól mév pénv – mondta Emi. – Szevefev a venéf? – Emi a zenegéphez ment, Attika lassú tekeréssel követte. Emi a gép fölé hajolt, elfordította fejét, és ajkával ügyesen a nyílásba engedte az érmét. – A Need for speed nekem kiesik. Szereted a zenét? Van kedvenc számod? – Emi az orrával nyomkodni kezdte a gép lapozógombját., s közben mintegy mellékesen megjegyezte:
– Figyuzz, ennek a történetnek köztünk kétféle vége lehet. Melyiket akarod?
Attika nem értette a kérdést.
– Hogy érted?
– Hát, tudod, maradhat ilyen pici és biztonságos, de lehet hatalmas és kockázatos is. Melyiket választod?
Attika fáradt volt, nyűgös és félt. Nem tudott mit kezdeni a talányos kérdéssel. Emi izgatott, csillogó, fekete bogárszemmekel várta a választ a pirosan világító lejátszógomb felett. Egyre hidegebb lett, és lehetséges, hogy a lányból áradt ez a metsző hideg. Attika úgy érezte, végzetes döntés elé állították. Nem bírt megszólalni. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán jól értette a kérdést.
– Na? A Mélyebbek kátrányiszapja jó lesz?
– Mi?
– Persze, hogy jó, tetszeni fog. – Emi beütötte a kódot a gépbe. Attika elképedve figyelte a műveletet.
– Evil line – mondta Emi angol kiejtéssel. – Indítom.

A hangszórókból olyan hangosan tört elő zene, hogy Attika ijedtében hátragurult.

Emi átváltozott. Egy pillanatra megdermedt, aztán felugrott és a dübörgő ritmusra táncolni kezdett. Mint a lakmuszpapír, amit mérgező folyadékba merítettek, fokozatosan áthatotta a zene, és a hangerő elárasztotta a partot, az esti levegőt, megrezgette, elmosta a tárgyak kontúrjait. Varázslatos, vörös lámpafény vetült alakjára, miközben Emi rázta a fejét, tekergette a csípőjét, és dühös mozdulatokkal fel-alá ugrált. Kígyó volt, igazi ragadozó, és úgy dobálta a lábait, mintha egy tábortüzet akarna eltaposni a talpával. Attika megigézve bámulta, ő maga mozdulni sem bírt. Úgy látta, a zene, mint valami füst, vagy mérges gáz, behatolt Emi arcán át a testébe, a fülén, az orrán, a száján át ömlött rajta befelé, és saját kedve szerint mozgatta, tépte, dobálta vézna alakját. Attika dermedten figyelte, soha életében nem látott még ennyire hátborzongató arcot, mert ez az arc levedlette eddig oly kedves vonásait, és Attika azt hitte, magát az ördögöt látja táncolni, vagy ami talán ugyanaz, egy angyal legtitkosabb, pusztító, az életben csak keveseknek megmutatkozó formáját. Hogy az ég dörgött közben dühösen felettük, vagy a zenéből törtek elő ezek az alvilági hangok, Attika ebben nem tudott különbséget tenni. A hideg félelem mögött, feloldhatatlan tehetetlensége mögött baljós gondolat remegett a fejében. Vajon mit fogni kapni ezért, ha anyuka és apuka hazaértek, vajon milyen büntetést szabnak ki rá megint, amitől ezúttal a Materizátor sem védheti meg? Vagy haza sem megy többé, örökre itt ragad a parton? Csak nézte, le sem tudta róla venni a szemét: Emi kígyóként hullámzott a tó felől felhabzó sötétségben.