Próza
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

Gulotten Emília

 

Amikor a múzsák feleselnek

 

KISASSZONYOK BOHÓ JELENÉSIBÕL
AVAGY HALOTTAKRÓL IGAZAT VAGY VICCESET

 

Memoár a múlt századból

 

Ez a kötet itt az ükanyám, a híres-nevezetes Gulotten Emília eddig ismeretlen
feljegyzéseinek egy részét tartalmazza, akinek szakmai sikereiről a nevezetes
elsőszámú pesti hírlap, a Bolond Miska tudósított annak idején. Emília híres
jósnő hírében állt, aki tévedhetetlennek bizonyult a jövendőmondás terén.
Amikor belelapoztam a padláson porosodó régi ruhásládába rejtett titkos
naplójába, arra derült fény, hogy üknagymama nemcsak az eljövendő évszázadok
nagy szellemeivel, hanem a régmúlt elfeledett halottjainak kísérteteivel
is szoros barátságban állott. Memoárjában lejegyezte, hogy e különös
képességre azon a napon (1895. december 13.) tett szert, mikor a még mindig
pajkos tekintetű, magnetikus vonzerőjű, boszorkányos aurájú Jókai bácsi
kezet csókolt neki (rossz nyelvek szerint nem csak kezet). Azon az éjjelen
megjelent neki az első kisasszony. S aztán minden évben egy. De ők nem
ijesztgették, fenyegették – sokkal inkább megnevetették hányattatott sorsú
nagymamámat.
Ím, közre adom most naplójának azon kicsiny részét, a Jelenések asszonyainak
tollba mondott történeteit, mely nemzetünk kiváló tollforgatóiról
szólnak. E kisasszony-kísértetek kedves-keserű emlékei pajzán kis anekdoták,
melyek talán egyes olvasókban megbotránkozást keltenek: Nekik
üzenem, hogy nemzetünk nagyjait nem úgy kell mutogatni, mintha nem
lennének többek, mint fedhetetlen, márványkőbe vésett szobrok. Nem
szentek, hanem emberek ők, akik esendőségük ellenére még jó példaképek
lehetnek, s halhatatlan soraikat leginkább csintalanságuk által lophatják be
a mai ifjúság szívébe.

 

Budapest, 2015. április 1.

 

Stein Rozália

3. jelenés

 

Narcissus fodrokban

Érsemlyén, 1804, január

 

Arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, s oly fájdalmat éreztem, mint akinek lidérc nyomta meg a mellkasát. Járkálnom kellett kicsit, de a csillagtalan éjszaka sötétje megriasztott. Gyertyát gyújtottam. Persze, ha ott lett volna az egész háznép, nem mertem volna, de hát az asszonyság Alsóregmecen telelt, így nem vághatott pofon azért, hogy pazarolom a viaszt. Amikor már bizonyos voltam benne, hogy nem fogok visszaaludni, felkerestem a családi könyvtárat. Pontosan tudtam, hogy mire vágyom, ismertem e kincsestár féltve őrzött darabjait, azokat a könyveket, amelyek ott virítottak egyházunk feketelistáján, meg azokat, amelyek ott virítanának, ha tudnának a létezéséről. Az asszonyság félte őket még csak kidobni is, de a fiatalurak gyakorta rájártak. Teljesen belefeledkeztem a pikáns történetbe, mikor hirtelenjében különös zajokra lettem figyelmes: pont az asszonyom szobája felől. Képzelheted, drága Emília, hogy megijedtem. Hiszen nem gondoltam, nem gondolhattam másra, mint szellemekre és tolvajokra.

 

A nálam lévő vékony kis remekmű nem volt épp alkalmatos arra, hogy úgy találjak kupán vágni vele valakit, hogy belé is szédüljön, mégis azt szorítottam mellyemhez fegyver gyanánt, nekiindultam a kalandnak, hogy meglepjem az éji behatolót. De a látványtól földbe gyökeredzett a lábam. Neked is nehéz lesz elhinned, amit most mesélek. Mert az ifiúr, a Ferenc volt az, aki épp ott illegette-billegette magát a tükör előtt anyja ibolyaszín selyem ünneplőjében, nyakában a nagyanyja gyöngysora. Egy kis csomagocskát tartott a kezében, s elfeledkezve magáról izgatottan, félhangosan olvasta fel a termékleírást:


Szép keblet szerezni ma már nem képez titkot a hölgyvilág előtt, a mióta Pilules Orientales csodálatos hatása ismeretes. Ezek a pilulák valóban azon tulajdonsággal bírnak, hogy a keblet kifejlesztik, megszilárdítják és újjáalakítják, épp Úgy a nyak és vállcsontok üregeit megszüntetik az által, hogy a kebelnek kecses teltséget kölcsönöznek anélkül, hogy a derekat kibővítenék. A keleti pilulák főleg keleti növénykivonatból készülnek s az ártalmas arzéntól teljesen mentesek. Hatását nem szabad hasonló célú más külső vagy belső használatra szolgáló szerrel összetéveszteni. Könnyű és diszkrét kezelés, tartós eredmény már két havi használat után… Asszonyám se komplett, ha ezt beveszi.


Renyhén vállat rándított, elhajítva az üvegcsét, majd mindazzal, ami a keze ügyébe akadt, buzgón elkezdte kitömködni a ruhát a mellkasánál. Erre nem bírtam tovább. Nyerítve felvihogtam. Megrezzent, megperdült.

Kergetőztünk. 

Majd elbotlott a fodrokban.

-Miért csinálja ezt - kérdeztem mellé huppanva – talán szívesebben lenne inkább asszony, mint férfi?

Száját húzta, majd felnyögött.
-Maris, ejnye, azt hiszem, túl sok Petroniust olvastunk a héten.
-Maga mégis mire gondolna?
-Én csak arra gondoltam, hogy jobban megértem az asszonyi természetet, ha a bőrükbe bújok.
-Ne a ruháikba bújjon akkor, hanem őket csalogassa ki belőlük.
-Mostanság egy se volt kéznél, akivel megtehettem volna.

 

Fintorogtam. Körbenéztem a szobában. Az anyja holmijával volt tele a szoba, szétszórta mindenütt: selyem és brokát az ágyon, ékszerek és drága cipők szanaszét a perzsaszőnyegen, s az illatos üvegcsék kiborogatott tartalma áradt szerte-széjjel.

 

-Kérem…, kérem vegye le….
-Előbb vedd le te!
-Tessék?
-Vedd le a ruháidat… tegyünk egy kísérletet a te javaslatod szerint.
Csupaszra vetkeztem, úgy álltam meg vele szemben. Arra gondoltam, hogy megteszi, itt az anyja ágyán, az anyja ruhájában fogja megtenni.
Vártam, csak vártam, legyen már meg végre, de ő nem tett semmit, csak nézett, s ahogy nézett a tekintete szinte perzselte a bőrömet. Kissé zavarba jöttem, mert elfogott a szükség. Telt-múlt az idő és kezdtem azt gyanítani, hogy mégsem lesz semmi. Pedig az ő tüzes vére akkorra már legendássá lett a környéken, a Kazinczy fiúktól senki sem érezhette magát biztonságban. Arra gondoltam, hogyha a szóbeszéd igaz, s annyi lánykával megtette már, velem most miért tesz kivételt?

 

Nem bírtam már az éktelen égető érzést, amúgy sem voltam egy született Gratzia, hát akadályt vetettem az alkotás elé.
-Sokáig tart még? Rámjött a szükség.
Kesernyésen felnevetett.
-Ennyit a mennyei ihletettségről. Így nem lesz meg ma sem a leendő hitvesemnek szánt szerelmes vers.
-Kit vesz el?
-Még nem tudom. Te hozzám jönnél, Pityke? Ne reménykedj. Nincs pénzed, nincs rangod. Nem egyeznének bele, még akkor sem, ha így végre megszabadulhatnának tőlem. Tudom, hogy azt remélték örökre ott maradok Kufsteinben, vagy Munkácson.

 

Meztelenek voltunk. Én ruhátlanul, csupaszon, ő tetőtől talpig selyemben, de a fodorrengeteg se tudta most eltakarni.


Villámokat szórt szénfekete szeme, olyan volt akkor, mint egy nyomorék, sértett, de tüzes Isten, mint Héphaisztosz, aki megbocsát, de akinek az Öröklét sem elég ahhoz, hogy a megaláztatás fájdalmán túltegye magát. Végül aztán elfordította a tekintetét, és dühösen letépte a gyöngysort a nyakáról. A gyöngyök szanaszét gurultak. Órákig keresgélhettem, szedegethettem, válogathattam őket, akár a lencsét. Nem bírtam már a mozdulatlanságot, úgy éreztem, hogy egészen máshogy, egészen másért van szüksége most egy asszony közelségére, s egyszeriben nem számított a női ruha, meg az ágy tulajdonosa. Gyengéden megérintettem az arcát, amely nedves volt a könnyektől. Megint rám nézett, s olyan szomorúság volt a tekintetében, hogy majd meghasadt a szívem.
-Tudod, te többet érsz annál, mintsem, hogy egy nemesúr kurvája légy. – mondta csendesen, majd magamra hagyott.

 

Mit tudta ő, mit érek én, csak azt látta, amit látni szeretett volna bennem. Az ő szemében én egy született Rodophé voltam. Unalmában, puszta időtöltésből megtanított olvasni, és büszke volt magára, hogy bizonyosságot tett arról, amiről szónokolt: a tudás mindenkié. De a sorsomat nem tudta megváltoztatni, s míg azt hitte, hogy csodát vitt véghez, egy szörnyeteget teremtett. A szörnyeteget, akiért mindjárt eljő a dühöngő anyatigris, hogy csontját törje, szétmarcangolja. Napokig kínozza. Látom magam, ahogy még hiszek benne, hogy egyszer talán Rodophé lehetek. Az utolsó órák azok. Az utolsó este. Felnéz, rám emeli tekintetét az egyetlen Kazinczy, aki soha nem ütött meg. De a szavai felidézik az előle is eltitkolt ütéseket.

 

Sose hagyhattam fel a lencseválogatással. És ő nem lett az én hercegem. Nem akart az lenni. Nem úgy, mint a másik. Az én hercegem nem kérdezte meg, hogy akarok e örökkön-örökké vagy csak egy éjszakára is az ő hercegnője lenni. Meglehetősen arrogáns természetű volt, s noha finom úr képében tetszelgett, olykor igen közönségesen tudott viselkedni. Az anya pofonjai gyengéd simogatások voltak a fia ökölcsapásaihoz képest. Nincs a testemnek olyan része, ami ezt az öklöt ne ismerte volna. Nem, József nem tartott többre, mint ami voltam, mikor rendszerint erőnek erejével, földesúri jogait érvényesítve, akaratom ellenére meggyakott a padláson, ha épp arra járt.

 

8. jelenés

 

Pezsegő bornak rossz zamatja miként édesül

 

„Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.”


Én epedve csüngtem nemzetünk nagy költőjén. A rabja voltam. Függővé tett. Én voltam egyetlen csodálója…
A veteményesének.

 

- Vedd ide ezt a kis cigánylányt cselédnek, odaadom jó szívvel, mert bíz a tehénke sem fejődik meg magától, s Laura asszony azt se tudja hova nyúljon, ha erre kerülne a sor. –mondta a költőnek a gazda.

 

Én mondom, nemcsak nem tudta, hogy hová nyúljon, hanem félt is tőle. De hagyjuk is. Szegény Marisnak majd felrepedt a tőgye már, még épp idejében volt, hogy megfejém.

 

Boros gazdám javallatára kerültem át a birtokra én, Bözsike, Patikárius Ferkó unokahúga, akit a költő csak madmoiselle Piszkének nevezett. Állítólag egy korán elhalálozott kolleginájára emlékeztettem, aki nem vetette meg a férfinépet. A mi vérünk csörgedezett annak a kisasszonykának az ereiben, mégis milyen sokra vitte. Tudott írni. S az írásait szagos papírra nyomták, s azt olvasták a mívelt emberek a szalonyokban. Annak idején süldő korában, mikor az ifjú költő ajándékképpen megmutatta neki a fóti kúriában a verseskötetének frissen nyomott példányát, Piszke hálája nem maradt el, s megígérte, hogy e csodás munkát mindenhová magával hordja. Addigra azonban már Marty úr is magában hordozta a francia betegséget.

 

Amúgy kedveli ő a franciákat, sokat beszél róluk olyankor, mikor az elvégzett munka után komótosan letelepedik a fűbe, s pipára gyújtott. Azt is folyton elmeséli, hogy egy nagy francia szerzőtől vette az ötletet, hogy a nemzet ügye helyett inkább egy kertet csinosítgasson. Ők találták fel a pezsegő bort is, amelynek Marty úr szintén lelkes hívévé vált. De ha engem kérdezel, az első esetből tanulhatott volna. Nem kellett volna hinnie abban, hogy érdemes a franciákat majmolni. Amúgy se értem, hogy fért meg ez a rajongás a kebelében a nemzeti hevüléssel.

 

Egyébként alapvetően nem volt az a beszédes fajta. Folyton morgott, dörmögött: értelmes szavakat csak akkor lehetett hallani tőle, ha a versét szavalta, a kártyajáték miatt veszekedett, vagy pipára gyújtott. S ha a pipában az a különös dohány volt, amit a nagybátyám hozott neki havi rendszerességgel, no, akkor egész eposzokat költött fejben a kiskert végiben. Közben elnézte, ahogy gyomlálok, s idővel egyre vígabb kedve jött, s már egészen máshol járt. Madmoiselle Piszke, magácska ihlette legújabb versemet… Fölfelé megy borban a gyöngy…..

 

Ó, hányszor volt ez a régi az új, a szűnni nem akaró látomás. Mert nem tudta, hogy Baracskán van és öregember és megcsúnyult… egészen megbolondult attól a dohánytól… azt hitte, hogy fiatal, tettre kész és a fóti udvarházban mulat.

 

Pedig volt itt is mulatság rendesen. Nyílván nem olyan, mint amihez a pesti körökben szokott, de azért mi itt, vidéken is meg tudjuk adni a módját. A bácsi szaggatta a hegedűt, ők meg sírva vígadtak, vagy vigadva sírtak, de ha a kedvük mégis jobb felé fordult, előkerült az ördög játéka. Pörögtek a férfiujjak közt a megfakult kártyalapok.

 

A bácsi megzenésítette a Fóti dalt, sokszor elhegedülte, Marty úr nagy tetszésére, aki aztán meg verseket szavalt, végül pedig tűzbe vetette a papirost, amire feljegyezte azokat. Erre az urak uhh-ztak meg áhh-ztak, volt izgalom rendesen. Minden este másnál vertek tábort, sokat nevettek, énekeltek, mulattak, s jóízűen ettek, ittak… bár Marty úrnál valahogy mindenkinek nehezen jött meg az étvágya. Pedig Laura igen kedélyesen tudott kínálni, vendégelni. Igyekezett a szentem, ha már a házimunkához eegy cseppet sem értett.


- Ugorkás kenyeret? Pezsegős borocskát?
-Jaj szentem, az ebéd úgy megfeküdte a gyomromat….
-Nem ihaték, az orvos nem engedi.
- Párja nincsen annak a bornak, ritka kincs, bánjunk csak csínján vele! Majd Mihály napon!(Egy hete volt akkor épp annak, hogy elmúlt a Mihály nap.)

 

De ahogy látták, amint Marty úrnak minderre egyre csak elkomorodik a tekintete, végül beadták a derekukat, s kínjukban lenyelték, amit eléjük raktak, s dicsérték egymás szavába vágva az italt. Egy szóval se mondták neki soha, hogy Marty bátyám a dinnye mellé nem való az ugorka. Hanem még rá is raktak egy lapáttal: hogy a lujzianának és virginiának nincs olyan illata, mint a te dohányodnak, édes öregem. Eközben majd belé fulladtak a förtelmes bűzébe, amitől még a legyek is sorra döglöttek. De hogy is mondhattak volna mást. Megérthették, ha nem is nagyon tudtak mit kezdeni vele: a nemzet nagy költője, aki sohasem elégedett meg remekműveivel, rajong a selejtes veteményese iránt.

 

Emlékszem a napra, mikor Laura először, s egyben utoljára tett megjegyzést a gazda büszkeségeire. Látom magam előtt, ahogy Laura jön, hogy megnézze a veteményest, az ura átöleli, nagy a mellénykéje.

 

-Látod szívem, hogy kerekednek a dinnyéink?
-Ez tök. – mondja a leány mélán.
-Nem, ez dinnye. – Marty úr hangja ingerülté válik.
-De olyan a színe, mint a töknek.
-Mondom, hogy dinnye lesz az, te édes kis tökfilkó!

 

Marty úr szívén viselte a tökei, akarom mondani dinnyéi sorsát. Semmi sem érintette annyira érzékenyen, mint a gazdaságának forradalmi kísérleteire tett megjegyzések. Fejébe vette, hogy itt a senki földjén épít fel egy aprócska, mesebeli birodalmat. E birodalom azonban csak annyiban volt mesebeli, hogy Baracska egy olyan hely volt, ahol a madár se járt.

Amúgy meg, hát most már kimondhatom, Baracska egy trágyadomb.

De ha indiai kendert kevertél a Marty úr által termelt trágyába…

Akkor idővel a pezsegő bornak semmihez se fogható mennyei íze lett, az omladozó kúria helyébe tündérpalota került, s a szagok ínycsiklandó illatokká alakultak át, s már láttad, amit ő látott: mert a dinnye tökre dinnye volt.

Szíttam, szíttam a dohányt a veteményes rejtekében.
S az ugorkák táncot jártak.