Kritika
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

Apró kincsekből páratlan gazdagság

 

(Tolnai Ottó: Nem könnyű. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2017)

 

 

tolnai otto nem konnyuTolnai Ottó életműkötetei a Jelekor Kiadó gondozásában jelennek meg, a Nem könnyű a harmadik e kiadványok sorában. A vaskos kötet a legfrissebb, 2011 és 2017 közötti verseket tartalmazza, melyek öt igen eltérő terjedelmű, de más tekintetben nem igazán különböző ciklusba rendeződnek. Bár a Kibuggyan a vér a számon a nagyobb lélegzetvételű, a Fejes vonalzó pedig az alkalmi verseket gyűjti össze, a másik három ciklus (Scandal; Tapőr; Dél-Tirolban) formailag, tartalmilag kevésbé körülhatárolható – ami természetesen nem hátrány. Egyszerűen csak könnyű az átjárás közöttük, hiszen a kötet verseit egységesen a nyugodtabb, elmélázó hangvétel jellemzi. Ellentétben Tolnai korai költeményeivel, az expresszivitás, meghökkentés háttérbe szorul, helyettük a játék és a mesélgetés célja hatja át őket. Ilyen például a cikluscímként is kiemelt Kibuggyan a vér a számon, amelyben mindkét irányultság megtalálható: egy önironikus, ugyanakkor messzire vezető kérdéseket felvető, hangsúlyosan személyes életepizód vérbő képi világgal elmondva.

el kellett kezdeni olvasni: / németül a verseimet / valami különös roppanás hangzott / rianás / netán fogam aranyhídja melynek lábait a jég kilökte / fogam aranyhídja tört ketté / illetve akárha üveget kezdtem volna enni / jóllehet az első falatot még ostyaként törve / ki ne áldozna egy másik nyelv oltárán”. (124.)

 

A Nem könnyű verseinek többsége szerkezetében a népdalokra hasonlít. A népdalokban is egymást követi egy természeti kezdőkép, majd az ezzel párhuzamba állított érdemi mondanivaló, miközben refrénszerű ismétlések nyomatékosítják a lényeget. Tolnai is gyakran egy hétköznapi eseménnyel indít, ebből kalandozik el, majd tér hozzá vissza. A meglepő képzettársítások, a váratlan, de szubjektív szemszögből logikus időbeli és térbeli ugrások izgalmas élménnyé teszik Tolnai szabadverseit. A szerteágazó, asszociatív építkezésnek hála – az alapjaiban hasonló eljárás ellenére – minden vers kiszámíthatatlan, kacskaringós utazás. További zenei párhuzamként a szövegek ebben a kötetben is áriaként áradnak, hullámoznak, akárcsak a megkerülhetetlen, egy életen át tárgyalt költői motívum, az azúr Adria. Az áriázás Tolnai saját kifejezése, és valóban jól leírja a versek jellegét: a gazdag leírások, gyakori ismétlések – akárcsak zenei műfajként, az operai cselekményt előmozdító recitativo részekkel ellentétben – a megszólaló lelkiállapotát, érzelmeit tárják fel. Mindezt jól példázza a Léket vágni jó című vers eleje:

 

Hajnalonta mint félőrült / a félőrültek mindig pizsamában / hajnalonta akárha félőrült gyilkos / édesapám rongyos pizsamájában / csíkjai miatt adhatta nekem / ő ugyanis sokat raboskodott / sokat Balkán szívében szegény / ő tudja hogy dobog / ő tudja hogy dobog / ő szegény tudja Balkán szíve hogy dobog [...] pizsamámban fejem fölött fejszét lóbálva / rohanok ki már biztosan elkéstem / rohanok ki léket vágni”. (186.)

 

A visszatérések a versen belül és a versek között is hálózatokat hoznak létre: a nem könnyű kifejezés például több költeményben is előkerül, de van, hogy a Nem könnyű címet viselő verset olvassák fel egy másik versben. Ugyanakkor az ismétlések gyakran variációként, pontosítva, közbevetésekkel megtűzdelve bukkannak fel – ami a hangsúlyozás mellett a legmegfelelőbb kifejezésmód szüntelen kutatását, a nyelv korlátainak posztmodern kitapogatását jelzi. Mivel Tolnai ezúttal sem tesz különbséget a kis- és nagybetűk között, nem tagolja írásjelekkel az áradó szövegeket, az ebből fakadó mellérendelő egyenértékűség tovább fokozza a vázlatszerűség érzetét, a tökéletesség felé vezető átmeneti állomás-hatást. Pedig a Nem könnyű versei – szabadvers-jellegük ellenére – gondosan megformált, a saját logikájuk mentén nagyon is kötött költemények. 

Ahogy a valóságban, a palicsi Homokvár nevű házában is, Tolnai Ottó a verseiben is gyűjteményeket hoz létre. Gyakran csak közbevetésszerűen illeszt a szövegekbe egy-egy érdekes feliratot, elcsípett mondatfoszlányt, amelyek posztmodern játékként lépnek kapcsolatba vagy maradnak izoláltak a vers többi részétől. Érdekes hangzású szavak (borzháj, somsámfa), különös szókapcsolatok (huppannak a tápban), groteszk kifejezések vagy akár dalszöveg-részletek és weblapcímek is beépülhetnek a versekbe, mint például az expresszionista Rostélyos maszkok esetében: piros nyelű söprűk, kék zöld és halvány rózsaszín szifonok, rostélyos maszkok, vérpiros cirokmag. (57.) Tolnai élvezettel ízlelgeti a szokatlant, a külvilág számára jelentéktelent, de számára valami okból értékeset, ezért lelkesen ismételgeti is feltárt kincseit. Jellemző, hogy címnek is olyan láthatatlan, de a címbe emelés által mégis hangsúlyossá váló szókapcsolatokat választ, amelyek vagy a szokatlan tartalmuk, vagy az érdekes megfogalmazásmódjuk miatt tetszenek meg neki (A jeget a JAGUÁR-ról, A kis herélt kórus) – gyakran ismerősöktől-ismeretlenektől csent, utcán begyűjtött idézetekről van szó.

A Nem könnyű apró történetek, kis anekdoták megverselt gyűjteménye, amelyek mélyen gyökereznek a Tolnai Ottó világában, a vajdasági-palicsi mindennapokban, ugyanakkor szürreális pillanataik vagy meglepő összefüggéseik elemelik őket a rögvalóságtól. Főleg úgy, hogy a történetek személyes vonatkozásai, lelki lecsapódása a lényeges. Ennek természetes velejárójaként, ugyanakkor menthetetlenül önironikus felhanggal merül fel a kisebbségi lét értéke, létállapota is, például a Behemperedtél-e a rózsába című versben, Macedónia kapcsán:

 

nekünk is megvolt a mi görög tragédiánk / kis népeknek mind megvan / ezért is nagyok / jóllehet egymás előadásait nem nézik / ha netán nézik akkor sem értik”. (97.)

 

Tolnai sajátos, átmetaforizált világlátása költészetté nemesíti az egyszerűt, a hétköznapit, az alantast is, mitológiai ködbe vonva az egyre ismerősebb, mégis feltárhatatlan gazdagságú mikrokörnyezetét. A ház körüli tennivalókat, gyerekkori emlékeket vagy a szomszédok, ismerősök hol hátborzongató, hol groteszk, hol kisszerű történeteit a szokatlan, félig kívülálló, félig natív nézőpont teszi figyelemre méltóvá. Tolnai azonnal a világába szippantja, a sajátjává alakítja a megfigyeléseit, felcsipegetett híreit, így megállapíthatatlan, a verseknek mennyire „valóságos” a kiindulópontja, milyen tényleges események és élmények adják az alapjukat. Ez a „mágikus realizmus” teszi igazán vonzóvá a Nem könnyű verseit, hiszen egyszerre tűnnek kimeríthetetlenül gazdag mesetárnak és a mai vajdasági mindennapok hű dokumentálásának. 

Ahogy Tolnai egyre mélyebben bevon a világába, sajátos magánmitológiája egyre közelebbivé válik. Idővel kedves ismerősként köszönhetjük a visszatérő alteregókat, fiktív és valós személyeket (Amadeó, Olivér, Vak Víg Tibike, Jutka), szimbolikus helyszíneket (a leégett ráckevei mozi, a NATO által telebombázott Palicsi-tó), a jelentékenynek beállított jelentéktelen tárgyakat. Ilyenek például a rézdrótkefék vagy a sziták. Az utóbbit megéneklő, ars poeticának is tekinthető Naponta újra és újra jól jellemzi Tolnai kanyarogva építkező, folyamatosan pontosítgató, meglepő képekkel és képzettársításokkal dolgozó költői stratégiáit: „velük szitálom át / a semmit akárha először / naponta mindig kitartóan / már-már mániákusan újra és újra”. (21.) A köteten végigtekintve egyértelművé válik, hogy Tolnainál minden motívum egyszerre jelenti önmagát, és állítható sajátos konstellációkba keresztül a verseken, újabb és újabb szimbolikus fénytörést kapva. Azaz a Nem könnyű részleteiben fogyasztva is értékes mű, de a köteten átívelő összefüggései miatt egészében megismerve még érdekesebb.

A versekbe beemelt személyek között külön csoportot képez a rengeteg művészismerős, akik között magyarországi, vajdasági és délszláv költők, képzőművészek bukkannak fel leggyakrabban. Ugyanakkor több vers a nagy elődökhöz való kapcsolatba enged betekintést, párbeszédet kezdeményezve a példaképekkel: ilyen például a több síkon futó ®avagy a pápa pápaszeme, amelyben Kosztolányival találkozunk (miközben XI. Pius pápa és Esterházy Péter is megidéződik), vagy a kötet egyik legszebb verse, a PIM. Füst papucsa avagy a magyar vers libre monumentális emlékműve, amely Füst Milán előtti megható tisztelgés a kései utód jogán. Ebbe a sorba illeszkednek a Tolnai Világlexikonát megemlítő versek is – például A Tolnai. Tolnai Ottó számára mindig is fontos, szimbolikus párhuzam volt Tolnai Simon nyomdatulajdonos, könyvkiadó tevékenysége, kiemelten a Tolnai Világlexikona, amelyről itt egy patetikus, szintén ars poeticának tekinthető versben emlékezik meg.

Akármilyen frissek, elevenek, modernek is a kötet versei (pl. a Dél-Tirolban vége szaggatott vonallal és egy ezt vágd le ragaszd máshová felszólítással különül el az előzményektől, majd groteszk iróniával a szelfibotot és egy román koldusasszony siratóénekét állítja egymás mellé), Tolnai Ottó mégis a hetvenes éveiben jár, amely természetesen vonja magával a számvetést, a barátok haláláról való megemlékezést, a régi történetek felemlegetését. Mindez talán a kötet címadó versében csapódik le a legszebben: (mennyit hibáztam / ha még időben írtam volna festőbarátomról / talán még ő is élne / mennyit hibáztam életemben). (110.) A Nem könnyű mégsem a lemondás kötete – évtizedek bölcsessége csapódik le benne, az ebből fakadó könnyed távolságtartás pedig felülemelkedik az összes gyötrelmen. Minden temetőlátogatásra jut egy burleszkbe illő epizód, minden halálesetre egy túlélést ünneplő tréfa.