Kritika
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

Tipikusan erdélyi, tipikusan magyar?

 

(Vida Gábor: Egy dadogás története. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017)

 

 

vidagabor egydadogas torteneteVégtelen havasok, tragikus sorsok, otthontalanság, medve és decire mért pálinka. Tipikusan erdélyi (magyar). Tipizálunk és halálosan megsértődünk, amikor egy-egy sztereotípiában magunkra ismerünk. A közelmúltban ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele Magyarország egyik legnagyobb telekommunikációs szolgáltatója. A cég november elején új kampányában a „tipikusan magyar” fogalmának újragondolására tett kísérletet, ellentétbe állítva a rólunk kialakult sztereotípiákat, mint a végeláthatatlan sor és az ebből kitörő, kordon alatt átbújó utas, a szinti hangjára lassúzó nyugdíjas pár, az országhatáron átívelő sikerekkel, többek között Lévay György művégtag-fejlesztésével vagy Keszthelyi Vivien háromszoros túraautó-bajnok eredményeivel. A reklám betalált, elindult a nemzeti konzultáció; mindenki megfogalmazta véleményét, tanulságos videók születtek a témában, és a szolgáltató is gyorsan eltávolította a videó kényes részleteit. Magyarsággyalázás vagy csupán nemértés, egy biztos: nemzeti identitásunkról sokan sokféleképpen gondolkodunk. Ezért jó, ha olyan diskurzusokba is be tudunk kapcsolódni, melyek közelebb vihetnek bennünket e sokféleség megismeréséhez, ehhez legyen példa egy olyan alkotás, ami kiválik a fősodronyból, az elmúlt harminc év réveteg, múltba tekintő magyarkodásából, és a vágyak helyett tényekről tud beszélni. Ez pedig Vida Gábor 2017-es Egy dadogás története című regénye. 

Vida Gábor neve nem ismeretlen az olvasók számára, 1994 óta jelennek meg regényei, a Látó prózarovatának főszerkesztője, a legnagyobb kritikai visszhangot, azonban a legújabb 2017-es könyve hozta meg számára. A Marosvásárhelyen élő író szakít a hagyományokkal, sztereotípiákat, sőt tabukat döntöget, a Tündérkert mítosza helyett a multikulturális és multietnikus Erdély valóságát jeleni meg.

 

Ez a csak-magyar Erdély mindig is hamis volt, száz év transzszilván irodalomból alig derült ki, hogy itt románok, németek, zsidók, örmények, cigányok is éltek, élnek. Mi csak akkor kapjuk fel a fejünket, ha a magyarokról valaki megfeledkezik, vagy olyasmit talál mondani, ami nem egyezik az elvárásainkkal. (27.)

 

Sőt, még mélyebbre ásva, annak a közösségnek, családnak a képre rajzolódik ki, ahol az alföldi férj „nem olyan”, mint a székely felesége és félig székely gyereke, hanem „magyar”. (74.) Nemhogy magyar Erdély, de egységes magyarság sincs. Vida regénye egy dadogós, apai nagyszülőknél nevelkedett félig székely gyerekről, vagyis önmagáról szól. Nem kiszínezett gyermekkori emlékeket, hanem egy őszinte és fájdalmas vallomást, gyónást olvasunk.

 

Én ebben a könyvben mindenkit megírtam és magamhoz öleltem. Most már jól van. Még majd az anyám kell, ezt a gesztust megtegye felém, hogy béküljön meg ezzel a történettel. Neki nehezebb.” (Szekeres Dóra: Vida Gábor: Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett)

 

Ez a gyónás a legelső és legelemibb, az anya‒gyermek kapcsolat kibeszélésével kezdődik. A rózsaszín köd és púderszag helyett koszos, nagykéssel rohangáló szabadelvű gyerek van.

 

Sajnos, örökre ez marad a problémája, hogy nincs mihez kezdeni velem, nem olyan vagyok, amilyen egy normális gyermek. Örökre én maradok az élete legnagyobb gondja, nem az örömöt, nem a boldogságot tapasztalta meg velem, nincs madonnaság, szorongás van és tehetetlenség. (133.)

 

A vallomásos, memoár-szerű elbeszélésmód szétfeszíti a regény kereteit. Linearitás helyett tematikus, esszéisztikus fejezeteket olvashatunk, a gyermekkortól az egyetemi felvételiig. Anyai részről hitbuzgó baptista hatgyerekes nagycsaládot, autokrata családfőt, életprogramot, apai részről pedig egy dolgozni nem szerető, „istentelen”, több generáción átívelő italozó dinasztiát látunk, hol a gyermek, hol pedig a már felnőtt narrátor perspektívájából. A nézőpont folyamatosan változik a történetek során, a román óvodába járó kisgyermek első nyelvi sokkját a gyermeki észlelés felől ismerjük meg. „Harmadik nap reggel már tudom, hogy ezek a gyerekek némák, és én nem hallok semmit, ezt ordítom anyámnak.” (148.)

Vannak azonban olyan helyzetek, amelyek a már felnőtt szerepből beszélő narrátor magyarázatára szorulnak, ilyen a székely nagyapa ájtatossága vagy a dadogás eredete.

 

Most már pontosan tudom, hogy a nagyapám vallásossága ugyanígy működött volna, ha történetesen a náci vagy a kommunista párt tagja, nem pedig a baptista gyülekezeté. Olyan ember, aki mindent hajlandó feláldozni a rögeszméje nevében, fanatikus, elszánt, könyörtelen, van eszméje, van hozzá hozzá való hite és energiája. (124.)

 

A beszédhiba oka kézenfekvő, az önkifejezés, a szabad véleményformálás ebben az érában bűn, megbüntet érte a Jóisten vagy a rendőr. Mindent úgy kell megfogalmazni, addig kell javítani, amíg az meg nem felel a fennálló rendnek, ami azon kívül van, az nem létezik. Az anyanyelven való megszólalás kontrollálttá válik, a gyermek hezitál, ismétel, dadog. Paradox módon idegen nyelven ez a fék nem működik, a kis Gábor gyorsan megtanul románul és a vasárnapi asztalnál a két ima között ízes káromkodással nyugtázza kenyere leesését. Tökéletes fricska, remek jelenet. A dadogás súlyossága az öntudat, a fejlődési folyamat fokmérője lesz, a nagyszülők nem akarnak róla tudomást venni, az anya a gyereket hibáztatja, az iskolában kiröhögik, a katonaságnál elfelejti, majd nagy levegőt vesz és megpróbál vele élni.

A gyermeknek világ felfedezésére tett törekvéseket, a „mi nem olyan család vagyunk” kinyilatkoztatással próbálja elfojtani a közösség, az anyai nagypapa kitépi a József és testvérei azon lapjait melyek nem egyeznek vallásos felfogásával, megtiltja a TV-t és mulatozást, az anya pedig ha nem is ennyire radikálisan, de másolja a mintát. Gábor viszont tovább megy és kérdez, nagybátyjaival, a család fekete bárányaival járja az erdőt, apja teológiakönyveit olvasgatja, vagy a Vida nagyszülőket faggatja. Így jut el a tagadásig, a gyermekkori tézisek megdöntéséig:

 

Az a baj, hogy egész gyerekkoromban úgy tudtam, az istenes nagyapám a jó ember, és az ő világa a követendő, a kocsmás nagyapám viszont a rossz, ezt mondta mindig az anyám. (105.)

 

A gyereket azok az emberek érdeklik, melyek különböznek, azok, akik „olyanok”, a vegyes, román‒magyar házasságban élő hangos, életvidám szomszédok, a cigánytelep veremházaival és a mélyszegénységgel. Ehhez jönnek olyan ikonikus alakok, mint a New York-i és jeruzsálemi rokonsággal bíró, örmény ősökkel rendelkező franciatanárnő, vagy az elismert történész, kiváló osztályfőnök, de borissza Gazsi bácsi. És persze a családi tabuk, a nagyszülők előző házasságai az abból született gyerekek, édesek és mostohák. Erdély valódi arcát egy-egy borgőzös estén látjuk meg akkor, amikor Gábor a hadseregben magyar szabadságharcról mesél a magyar irodalmat jól ismerő román elöljárójának, vagy amikor a nemzeti szocialista eszméket éltető Guzman bácsit hely reteszi a történelemtanár, majd együtt ordítják bele az éjszakába a Horthy-nótákat. De ezt a multikulturalizmust tükrözi Gyurkabácsi nagypapa vallásossága is, akit görög katolikusnak anyakönyveztek, baptistának merítkezett be, de vallásgyakorlása leginkább a szombatosokéhoz hasonlít. Az olvasót is érdekli ez a sokszínűség, hiába ismerős a gyermek a diktatúrában alaptörténet, a putriszag, vagy a bentlakásos iskola kegyetlen közege, minden fejezetben újabb világok nyílnak meg és tabuk dőlnek le.

A narrátor explicite beszél az írás folyamatáról, a nagy Erdély regény megvalósíthatatlanságáról és az olvasás aktusáról is. Rengeteg szépirodalmi utalással találkozunk, melyek arra hivatottak, hogy magyarázzák, kiegészítsék a szöveget, de sokszor öncélúvá válnak.

 

A regényben kamasz hősöm szüleitől elegánsan megszabadultam, mint Dragomán György a Máglyában. (20.)

 

A narrátor a közös nyelv, közös irodalmi múlt megalapozására tesz kísérletet, de indokolatlanul sok szerzőt és könyvcímet sorakoztat fel. Nem úgy, mint a bibliai párhuzam, mely jól működik, tovább erősíti a székely család kiválasztottság érzését, szinte mitikus szintre emeli. A legkisebb, első házasságból hozott fiút, Izsákot elüti a teherautó, itt kezdődik a nagypapa vallási tébolya.

 

Nem akarom erőltetni ezt a szálat, de könnyű belátni, hogy nagyapám egyik pillanatról a másikra Ábrahámból Jób lett, és abban a véres gyárkapuban megpecsételődik a sorsa, bármi is lesz később, nem térhet le többé a kijelölt útról. (116.)

 

És ki merne dacolni egy prófétával, egy rendőrrel, esetleg a rendszerrel? A kis Vida nem teszi, csak figyel és hallgat, hogy a kellő időben és helyen elmesélhessen mindent, hogy Markó Béla mellé ülhessen az irodalmi rendezvényen nyakkendő nélkül szőrösen, és hogy de-vel kezdjen és fejezzen be nemcsak egy mondatot, hanem egy egész regényt. Ez már nem a kamasz lázadása, hanem a felnőtt szabadsága. Ezért szeretjük Vidát, mert megmutatja, hogy hogyan születik meg a lélek szabadsága, hogyan lesz az alkoholistának titulált nagypapából jó emlékű tanító. A sztereotípiák feloldására hús-vér embereket kapunk, akiket nem tudunk és nem is akarunk kategóriákba gyömöszölni. Nem akarjuk eldönteni az apáról, hogy a félem miatti tetszhalottságával jót tesz-e vagy a kis konfliktusra is epegörccsel reagáló anya mennyire szereti fiát. Egyszerűen meg akarjuk ismerni őket, olvasni a történetüket újra és újra.

Fontos, okos és jól megírt könyv. Vida a családján keresztül képes bemutatni az egész társadalmat. A stílusbéli egyszerűség ellenére nehezen haladunk az olvasással, súlyos történeteket, feldolgozatlan traumákat, feloldhatatlan ellentéteket látunk. A fejezetek olvasása során sokszor feltesszük a kérdést, hogy most akkor mi a magyar? Nem tudunk válaszolni, Vida sem tud és nem is akar válaszolni. Kisjenői, aradi, ágyai, ízes, gazdag szókincsű székely nyelvjárás vagy megmosolyogtató akcentus van, de tipikusan magyar az nincs. Értelmezhetetlen és elbeszélhetetlen lesz ez a magyar-magyar diskurzus ott, ahol az anyaországit az anyaországival sem tudjuk összeegyeztetni. A regény azért is emelkedik ki a sorból, mert erről az evidenciáról beszél. Ezt kell valahogy megértenünk, megemésztenünk és helyre tennünk a múlttal és identitással kapcsolatos (tév)képzeteinket. Nem könnyű, a határ innenső és/de túloldaláról sem.