Kritika
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

Az érzékelés kapui

 

(Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018)

 

 

grecso harminc ev napsutesGrecsó Krisztián jelen kötete hat, egymással lazán összefüggő elbeszélésfüzér, ötvenöt rövid novella, ugyanannak a főhős-elbeszélőnek és szerző-alteregónak az élményvilágára építkezik, melyek Grecsó előző könyveiből már ismerősek lehetnek. A Harminc év napsütés az íróvá érés életrajzi fikciója, személyes történelmét saját múltján, közösségi narratívákon és vizuális forrásokon keresztül mutatja be. Nem lineáris autobiográfia jön létre, hanem a gyermeki képzelet, a felnőtt emlékezet és az önfelismerés igénye egyesül novellaciklussá. A kezdő novellák társadalmi-kulturális hátterei a késő Kádár-kort invokálják, földrajzi díszlete Szegvár és tágabb környéke, a periféria perifériája, a magyar vidék. A kádárista munkás-paraszti mentalitás couleur locale-ját a szerző később szélesebb látómezőre cseréli, a vidéki életképeket a nagyvárosi veszi át. Egy álmodozó kisgyermek, majd kamasz, később fiatalember, aki a lelki valóságot keresi, a már enyhe korróziós válságot megélt szerzői én visszatekintésében. Egy viharsarki Pál utcai fiú elrongyolódott naplóját találtuk meg keresés nélkül, és Esti Kornéllal fogjuk értelmezni a kaotikus nagyváros kétes szentélyében.

Az alaphangot, az indító felütést az első írás adja a genetikai és szociális örökség kezdő története, a frontról hazatért Márton tata, és az őt váró Juszti mama még megfogható, tetten érhető története.

 

Ügyetlenül kerülgették egymást, Márton megfürdött, átöltözött. Nem volt mit csinálni, végül tényleg összeszedték a szilvát. Álltak szótlanul a fortyogó fekete láva mellett, nézték, hálásak voltak, hogy van hova nézni. Nem mondtak semmit, kavargatták a masszát – így beszélgettek. Közben lassan, nagyon lassan fölfogták, hogy van élet, hogy újra vannak egymásnak. Azon a karácsonyon, mikor minden idők legfinomabb szilvalekvárját megkóstolták, Jusztika már életet hordott a szíve alatt.” (8.)

 

Ha a ciklusokat nem is lehet szigorúan mederbe terelni, azért a laza szövés mégis összetartja őket. A Nyarak a nagyival ciklus tíz rövid története sok szereplőt mozgat, fókuszában mégis a kisfiú Juszti mamával való kapcsolata áll. Belső fokalizációval a gyermekkor jelenik meg a gyermeki nézőpont korlátozott nyíltságával, ám a háttérben mindig ott áll a szerző narrátor józan távolsága, jelenkori hangja, mellyel reflektál e gyermekkori énre. A család idősebb nőtagjainak élete érzelmileg megérinti, megérti, hogyan függ össze nagyszülője személyes története a nagy egésszel.

 

Ládamosás után meséltem Péternek a lányról, aki be tudja kapni az öklét. És aki úgy kacag, mint egy pozsonyi kifli. Juszti mamától sokat halottam efféléről, de nem hittem neki. Szerinte az emberek régen mesélek egymásról, és a történet hatására, úgy, hogy sohasem látták a másikat, szerelmet éreztek. Igazi, kövér szerelmet, ami olyan dundi és könnyű, mint a vattacukor. Azt gondoltam, mindez csak a mamám fabulája, ilyen a valóságban nincs. (44.)

 

A Házi kecsap ciklus életképeiben szerelmes emberek és terek, a fiatalságot és a felelőtlenséget szimbolizáló rock zenészi kísérletek, a nyers libidó ingeréhsége, a kamaszkor mélyén gyökerező érzelmi struktúrák jelennek meg, a normatív és toxikus férfiasság előképei.

 

Tizenhat voltam, csurig reménytelen vágyakkal, melyekről senki sem akart tudomást venni, pedig én kapkodós hévvel szerettem bele az első szembejövőbe, örökös hűséget fogadva neki, ha egy pillantásra is méltatott.” (70.)

 

Ostobaságnak tűnik feltenni a kérdést, kinek ír Grecsó? Az elbeszélő én nyilvánvalóan hímnemű, a szerző rejtett invokációjának tárgya, a befogadó ideáltípusa ugyancsak hímneműnek tűnik:

 

Az én életem első szerelmes étke a sültkrumpli volt. Igen, a bő olajban sárgára pirított hasábburgonya és a mellé kacéran odacsöppentett házi kecsap. Tessenek nyugodta összemosolyognia hitvesükkel – micsoda történet lesz ez?! Hogy lenne a sültkrumpliban és a házi kecsapban a szerelem?” (60.)

 

A Kortárs című novella a szerző-elbeszélő igazi mélyfúrása. Az Erdélyben felfedezett költő verseiből megismert kulturális táj és szellemi tartalom szédítő izgalommal tölti el a kamaszt, többek között azért, mert maga is írónak készül.

 

Hogy írni muszáj, azt gyerekkorom óta tudtam. Botor sorok a magányról és a vágyról, jönnek, muszáj őket leírni, olyan jó, mint az ölelés, elfeleded közben hogy vagy, hogy fáj. De hogy irodalom is van, és amit írok, annak ahhoz köze van, mert benne van abban az irgalmatlan nagy vájdlingban, amelybe a magyarul írott sorokat ‒ legyenek bár azok olyan kutyarosszak, mint az én kamaszverseim ‒ gyűjti az Örökkévaló, arról nekem akkoriban senki sem szólt. […] De így legalább erős kezdés volt, talán a lehető legerősebb kezdés, egy életre meghatározta az élő írókhoz való viszonyomat.” (63.) 

 

A Mire kinyílnak a muskátlik ciklus a fiatal és zűrös férfilét novellái, felnőtt problémák rövidre zárt alkotásai. A nyitónovellában (Hazulról el) a már letapogatható veszteségek feszítik szét a korábban ismert világot, és az identitások rekonstrukciója történik meg.

 

A szegvári árulás még ösztönös volt, és tudattalan, szükségszerű, a szülőfalumat muszáj volt elhagyni, és nekem adódott alibim, mentségem – azért a törésért nem én feleltem. […] Alig félév alatt elhagytam a tájszólásomat, első év végére tudtam viselkedni, eltűnt rólam minden stigma.” (96.)

 

E ciklus Családi csomagolás című parabolisztikus novellájában az elbeszélő irodalmár aurája kap hangsúlyt, persze Grecsót sejtjük mögötte, ahol styroni magasságba emeli az önjelölt író találkozása a szerkesztő-íróval ismert toposzát. William Styron is még suhanc new yorki segédszerkesztő korában találkozik egy szánalmas figurával, aki elébe teszi bőröndnyi kéziratát a szakszerű elbírálás reményében, akárcsak Grecsó kisembere. A vidéki suttyó és eposza később a modern kaland nagy klasszikusává vált Kon-Tiki azért jobban járt, mint a Grecsó-novella kiérdemesült szereplője.

A tejút és a festett ló vegyes novellái sallang nélküli, őszinte zsánerképek a megidézett múltból, a szent és profán kényszerű szétválásának domináns alaphangja miatt talán a legszemélyesebb hangvételű novellafüzér.

A férfiak sose tudják ciklus a szexualitás és a közelebb hozott női szereplők laza szövésű szerepnovellái, melyben a nők ábrázolása leginkább a férfi vágy kontextusában jelenik meg, de az apa kulturális konstrukciója is megteremtődik. Az apanovellák kísérletet tesznek, hogy helyreállítsák és megtisztítsák a nemzedékek közötti hiányzó vagy eltorzított folyamatokat.

A Kémlelő utolsó novellafüzérében a két nagyszülő, Márton tata és Juszti mama tér vissza hangsúlyosan, és mivel az élet évről-évre elvesz valamit a jövőből, muszáj néhány élettöredék végső nyomába eredni, hogy a szerző-narrátor egy ötven éve rejtegetett és elhallgatott titokra leljen. E zárónovellák felerősítik a nosztalgikus hangsúlyokat.

 

A régi város olyan, mintha meghagytad volna ifjúságod mauzóleumát. lassabban, nehézkesebben mozogsz benne, már ott van a táskádban az olvasószemüveg, mégis, a mozdulataidon látod, hogy ez a test még tudja, ha kacag is magán, de nagyon is tudja, hogy ez mind ő volt egykoron. A régi város persze már nem az ifjúság. A régi város mindenképpen a halál ígérete, mások és a saját halálod nem is olyan groteszk zümmögése, amolyan halk surranás, ahogy a lemezre érkezik a tű.” (219.)

 

Van, hogy valaki szereti saját gyerekkorát, és érzékenyen tekint vissza erre a különös panoptikumra. Hajlamos lesz romantizálni a veszteséget, felmagasztalni a bánatot, hogy a nosztalgia érzése vegye át az irányítást. A másik hozzáállás a gyermekkort kincsesbánya helyett az uralom és a kényszer formáival való első találkozás helyszínének tartja. Mindkét hozzáállás írói konfessziót, leltározási és archiválási kedvet hív elő. Grecsó szövegei végül mind a két lehetőséget elkerülik, a gyermekkor és az identitás folytonos metamorfózisa ugyan múltpozitív árnyalatot kap, mégsem lesz belőle hamis nosztalgia.

A Harminc év napsütésben nincsenek posztmodern blöffök, nincs különösebb tematikus építkezés és esztétizálás. Nyelvi keretezése minimalista, hiperrealista és puritán. A minimalizmusra pont azért van szüksége, hogy az érzelmek ne feszítsék túl a formát. Autofikciót olvasunk, ami az irodalmi fikció és a memoárnovella közötti skálán helyezkedik el félúton, és a kilencvenes évek divatos kifejezési formája lett. Ahogy Radnóti Sándor mondja: „Az autofikció olyan (ön) életrajzi szöveg, amely ahelyett, hogy elrejtené, büszkén vállalja saját részleges fiktivitását. Aggálytalanul dramatizálja a beszélő életének eseményeit, hogy ezáltal „refamiliarizálja”, újra közel hozza az olvasóhoz a művészetet – az olvasóhoz, aki a szövegben közvetlenül ráismer az elvileg számára is adott társadalmi és történeti valóságra.” (ÉS, 2016/50.)

Az elbeszélő többnyire értelmiségi nyelvi regiszteren beszél, időnként azonban mímelten ironikus és stilizált hangnemben szólal meg, amikor a népi katolicizmus vagy a polgári miliő kulturális keretei közé szorítja magát. A kötet legfőbb esztétikai értéke a novellák eleven, paradoxiával határos hasonlatai, és frontális őszintesége. E csendes, csapongó szövegekben nem drámai az érzelmi tét, inkább egyenletes ívben növekszik és végül is Giorgio Agamberrel szólva, arra keresi a választ, hogy lehet, hogy ahhoz, akik vagyunk, sokszor semmi köze sincs ahhoz, amit csinálunk. Az van, ami van, mondja valahol Sherlock Holmes, és igaza van, minden író feladata, hogy megadja erre saját válaszát. Grecsó Krisztián irodalmi-közéleti szereplései, aktivitása láttán az olvasó is elgondolkodhat valamin. Igaz-e, hogy nem a jó kritikák adják el a könyveket, hanem a szerző személyisége?