Műfordítás
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

A pitypang

(Die Hundeblume)


Becsukódott mögöttem az ajtó. Egész gyakran megesik, hogy valaki mögött becsuknak egy ajtót – az is elképzelhető, hogy bezárják. Bejárati ajtókat például, és akkor vagy kint, vagy bent vagyunk. Van bennük valami végérvényű, lezáró, kirekesztő. És most ezt betolták mögöttem, igen, betolták, mert ez egy valószínűtlenül vastag ajtó mögöttem, amit nem tudnak becsapni. Egy utálatos ajtó a 432-es. Különlegessége, hogy száma van és vassal vonták be – oly büszkévé és megközelíthetetlenné teszi ez; mert nem lehet megvesztegetni, nem enged be senkit, és az áhítatos imák sem hatják meg.
És mégis egyedül hagytak engem a lénnyel, nem, nem csak egyedül hagytak, hanem összezártak ezzel: saját magammal, akitől a leginkább félek.
Tudod, milyen az, amikor átengeded magad önmagadnak, mikor egyedül maradsz kiszolgáltatottan? Nem mondanám, hogy feltétlenül szörnyű ez, de ez az egyik legjobb élmény, amink ezen a világon lehet: saját magunkkal szembenézni. Úgy szembenézni, ahogy itt a 432-es cellában: meztelenül, tehetetlenül, a semmire épp úgy, mint saját magunkra koncentrálva, jelző és zavaró tényező és a tett lehetősége nélkül. És ez a legmegalázóbb: egészen a cselekvés lehetősége nélkül létezni. Nincs üveg inni vagy összetörni, nincs törölköző magadat felkötni, nincs kés megszökni vagy ereket felvágni, nincs toll írni – semmi sincs – csak saját magunk.
Az pedig átkozottul kevés ebben a térben, négy meztelen fal közt. Az kevesebb annál, amijük a pókoknak van, akik hátsójukból vázat emelnek, és életüket azon kockáztathatják, hazardíroznak, mert lehet, lezuhannak, vagy elkapják őket. Ha lezuhanunk, milyen fonál kap el minket?
Saját önerőnk? Egy isten kap el minket? Isten – az az erő, mely a fákat növeszti és a madarak csicseregnek tőle – Isten az élet? Akkor bizony néha elkap minket – ha akarjuk.
Ahogy a nap ujjaival az ablakpárkányhoz ér, és az éjszaka a sarokba kúszik, valami a sötétből odalép hozzám – és azt gondoltam, ez lehet Isten. Kinyitotta valaki az ajtót? Nem voltam már többé egyedül? Éreztem, hogy van ott valami, és az lélegzik és növekszik. A cella túl szűk lett – éreztem, hogy a falaknak hátrálniuk kellett az elől, ami ott volt, és én Istennek hívtam.
Te, 432-es, emberke – ne hagyd, hogy az éjszaka megrészegítsen! Félelmed van veled a cellában, egyébként semmi! A félelem és az éjszaka. De a félelem iszonyatos és az éjszaka rémisztő lesz, mint egy kísértet, ha egyedül maradunk vele.
A Hold ott bandukol a tetők felett, és bevilágítja a falakat. Majom, te! A falak oly szűkek, mint bármikor, és a cella oly üres, mint egy narancshéj. Isten, akit jóságosnak hívnak, nincs ott. És ami ott volt, ami beszélt hozzád, az te magad voltál. Talán egy isten fordult ki belőled – te voltál az! Mert te magad is isten vagy, minden, a pókok is és a makrélák is istenek. Isten az élet – az minden. De az oly sok, hogy többé már nem tud létezni. Egyébként semmi. De ez a semmi gyakran legyőz minket.
A cellaajtó annyira szorosan zárva volt, mint egy dió – mintha sosem lett volna nyitva, és ettől tudta az ember, hogy saját magától nem nyílik ki – mintha meg kellene törni. Ilyen volt az ajtó. Én pedig összeomlottam, padlóra kerültem, magamra maradtam. De akkor rám ordított a pók, akár egy őrmester: pojáca! A szél széttépte hálóit, és ő hangyaszorgalommal egy újat font, és elkapott engem, a 123 font súlyút, az ő hártyavékony szálaival. Megköszöntem neki, de erről egyáltalán nem vett tudomást.
Így szép lassan már hozzászoktam magamhoz. Az ember oly könnyelműen hagyatkozik másra, és emiatt alig tudja magát elviselni. Ennek ellenére lassacskán már egész szórakoztatónak és élvezetesnek találtam saját társaságomat – éjjel-nappal a legfurcsább felfedezéseket tettem magamról.
De a hosszú idő alatt megszakadt a kapcsolatom mindennel, az élettel, a világgal. A napok gyorsan és rend szerint teltek. Éreztem, ahogy lassan kiürül belőlem a valóság és megtelek önmagammal. Éreztem, ahogy egyre távolodok ettől a világtól, amibe épphogy beléptem.
A falak oly hidegek és halottak voltak, hogy belebetegedtem a kétségbeesésbe és a reménytelenségbe. Bár az ember pár nap alatt kiordítja magából bajait – de ha senki sem válaszol, akkor hamar kifárad. Egy pár óráig veri még a falat és az ajtót – de ha senki sem nyitja ki, hamar kisebesednek az öklök, és csak az apró fájdalom a sivárság az egyetlen öröme.
De egyáltalán semmi végérvényes sincs ezen a világon. Mert a becsukott ajtó kitárult, és ekkor még sok másik is, és mindegyik kivetett magából egy félő, rosszul borotvált embert, akiket hosszú sorba tereltek egy zöldellő udvar közepére, amit szürke falak vettek körbe.
Ekkor üvöltve ugattak ránk – körülöttünk kékes kutyák, hasuk alatt bőrszíjjal rekedten ugattak. Mozgásban tartottak minket, és ők maguk is mozogtak, és minket ugattak félelemmel telve. De ha az ember már eleget félt, és belenyugodott, akkor felismerte, hogy ezek is emberek voltak kék, halvány egyenruhában.
Körbe-körbe tereltek minket. Mikor a szem legyőzte az ég megrázó viszontlátását, és újra hozzászokott a naphoz, pislogva észre lehetett venni, hogy sokan épp ugyanúgy elveszetten bandukolnak, és mindegyikük épp ugyanúgy nagy levegőt vesz – hetven, nyolcvan ember talán.
És mindig körbe-körbe – fapapucsuk ritmusában, tehetetlenül, megfélemlítve, és mégis egy fél órára boldogabban, mint máskor. Ha az ugató arcú, kék egyenruhások nem lennének, akkor az örökkévalóságig elviselhető lenne ez – múlt nélkül, jövő nélkül: egészen élvezhető jelen: lélegezni, látni, menni!
Így volt ez először. Majdnem ünnep, egy apró boldogság. De az idő múlásával – amikor már hónapok óta harc nélkül élvezi az ember – kezd elkalandozni. A kis boldogság már nem elég – azzal már jóllakott az ember, és a világ zavaros cseppjei, melyek érzik kiszolgáltatottságunkat, poharunkba csepegnek. És utána eljön a nap, amikor a körbe-körbe járkálás szenvedés lesz, amikor az ember kigúnyolva érzi magát a magas ég alatt, és amikor előtte és mögötte haladóként érzékeli a többit, és már nem testvérként és sorstársként, hanem gyalogló hullákként, akik csak azért vannak ott, hogy saját magunktól elundorodjunk – és akik közé mint arctalan lécet beékelték egy végtelen léckerítésbe, ah, és ők inkább hányingert keltenek, mint bármi mást. Ez jön akkor, amikor az ember hónapok óta a szürke falak között köröz a halvány, kék egyenruhások megfáradt ugatásában.
Az ember, aki előttem halad, már régóta halott volt. Vagy egy panoptikumból szabadult ki, egy komikus démontól űzve, úgy téve, mintha normális lenne – és ezért volt biztosan már régóta halott. Igen! Ugyanis kopaszsága, ami egy szétrojtosodott koszorú, egy koszos, szürke hajcsomótól szétzilált, élettelenül kövéren fénylő kopaszság, melyben nap és eső csak zavarosan tud tükröződni – nem, ez a kopaszság fénytelen, fakó és matt, mintha szövetből lenne. Ha ez az egész itt előttem, amit egyáltalán nem neveznék embernek, ez az emberutánzat, ha nem tud majd mozogni, akkor ez a kopaszság egy élettelen parókának fog tűnni. És nem egy tudós vagy nagy iszákos parókája ez – nem, legfeljebb egy papírkereskedőé vagy egy cirkuszi bohócé. De szívós volt ez, ez a parókás – nem távozott volna pusztán gonoszságból, mert gyanította, hogy én, az ő háta mögött haladó, hogy én őt utálom. Igen, utálom őt. Miért kell a parókásnak – egyszerűen csak így fogom az egész embert nevezni, ez így egyszerűbb – miért kell neki előttem haladnia és élnie, miközben fiatal verebek, akik még semmit sem tudnak a repülésről, az ereszcsatornáról saját magukat a halálba vetik? És én utálom a parókást, mert gyáva – és még mennyire gyáva! Érezte utálatomat, miközben bambán elbandukolt előttem, mindig körben, egész kicsi körben a szürke falak közt, amelyek szintén nem szívleltek minket, mert ha szívlelnének, akkor egy éjszaka hazavándorolnának, és a palota köré magasodnának, melyben minisztereink laknak.
Már egy jó ideje gondolkodom azon, hogy miért fogták el a parókást – milyen tettet hajthatott végre – ő, aki túl gyáva, hozzám hátrafordulni, miközben én folyamatosan kínzom. Mert én kínzom: folyamatosan a sarkára lépek, – természetesen szándékosan – és számmal beteges hangot adok ki, mintha negyed kilószámra tüdőhasét köpnék a hátára. Ő minden alkalommal sebzetten összerándul. Ennek ellenére nem mer megfordulni, hogy szembenézzen kínzójával – nem, ő túl gyáva ahhoz. Csak pár fokot fordul felém hátra merev tarkóval, de a félfordulatot, addig, hogy tekintetünk találkozzon, azt nem meri.
Mi bajt okozhatott? Talán sikkasztott vagy lopott? Vagy talán egy szexuális zaklatás során ő volt a támadó? Igen, talán ez. Egyszer bukolikus Érosztól vezérelve, saját gyávaságából kiszökellve bárgyú kéjvágyba – na és most előttem bandukol, csendben szórakozva és megrémülve, hogy valaha volt mersze valamihez.
De úgy gondolom, most reszket titkos magányában, mert tudja, hogy mögötte megyek, én, a gyilkosa. Oh, nekem könnyen menne, őt meggyilkolni, és egész észrevétlen megtörténhetne. Csak ki kellene tennem a lábam, ő a túl merev műlábaival előre bucskázna, és ezért valószínűleg lyukat ütne saját fején – és aztán a levegő flegma hanggal, pfff… mintha leeresztene egy biciklibelső. Feje középen fehéres-sárgás viaszként szétloccsanna, és a pár csepp vörös tinta nevetségesen hatna, mint málnaszörp egy leszúrt komédiás kékselyem blúzán.
Úgy utálom a parókást, ezt a fickót, akinek az arcát sosem láttam, akinek a hangját sosem hallottam, akinek csak dohos, molyirtó szagát ismertem. Biztosan lágy, fáradt, szenvtelen hangja volt, olyan erőtlen, mint tejes ujjai. Biztosan dülledő boci szemei voltak, lógó alsó ajka, mely állandóan pralinét enne. Ez lenne egy élveteg úr maszkja, nagyság nélkül és egy papírkereskedő bátorságával, akinek bábakezei gyakran egész nap nem csináltak semmit, minthogy egy 16 filléres irkafüzetet kivettek a fiókból.
Nem, nincs több szó a parókásról! Én tényleg annyira utálom őt, hogy dühöngve elveszteném a fejem, és akkor túlságosan is leleplezném magam. Elég. Vége. Soha többé nem fogok róla beszélni, soha többé! –
De ha valaki, akit szívesen elhallgattatnál, állandóan behajlított térddel egy melodráma melódiájára halad előtted, akkor nem tudsz tőle megszabadulni. Mintha ott viszketne a hátad, ahol nem éred már el, mindig újra viszketni kezd, hogy rá gondolj, hogy érezd, hogy utáld.
Úgy gondolom, hogy mégis meg kell ölnöm a parókást. De félek, hogy a holtak egy iszonyatos játékkal ugratnának engem. Ő rögtön ordenáré nevetésbe törne ki arra emlékezve, hogy ő valóban egy cirkuszi bohóc volt, és hogy saját vérében fetreng. Talán kiadna valamit magából, mintha nem tudná tartani a vért, ahogy más emberek a vizeletet. Fejjel előre fickándozna a fogolytömegen keresztül, az őrök feltehetőleg ellenszegülő szamárnak tartanák, és az őrületbe kergetné őket ezzel, hogy aztán megcsinált félelmében felugorjon a falra. Onnan pedig nyelvét, mint egy súrolórongyot öltené felénk, és örökre eltűnne.
Nem lehet belegondolni, hogy mi lenne, ha mindenki ráébredne, mi ő valójában.
Ne gondold, hogy az előttem haladóval, a parókással szembeni utálatom üres és alaptalan – oh, az ember gyakran kerülhet olyan szituációba, hogy annyira elönti az utálat, és úgy átlépi saját határait, hogy aztán alig talál vissza önmagához – így dúlt fel valakit az utálat.
Tudom, hogy nehéz rám figyelni és velem együtt érezni. Neked akkor sem kell odafigyelned, mikor valaki Gottfried Keller-t vagy Dickens-t olvas fel. Neked velem kell jönnöd, kis köröket tenni a könyörtelen falak közt. Nem gondolatban mellettem – nem, testben mögöttem, mint aki a hátam mögött halad. És akkor meglátod, hogy milyen gyorsan megtanulsz engem utálni. Mert ha te mivelünk (most azt mondom «mi», mert mindegyikünkben ez az egy közös), derék alatt béna körünkben támolyogsz, akkor úgy kiürül belőled a szeretet, hogy az utálat mint pezsgő habzik fel benned. Hagyod habzani, hogy ezt az iszonyú ürességet többé ne kelljen érezned. És ne gondold, hogy üres gyomorral és üres szívvel az emberbarátság különös tetteinek leszel kitéve!
Olyan leszel tehát, mint egy a többi mögöttem bandukoló Jól Kiüresedett közül, és hónapokig csak rám vagy utalva, vékony hátamra, a túl lágy nyakra és az üres nadrágra, amibe az anatómia voltaképpen valamivel jobban beleszoktatott. De legtöbbször lábaimra kell majd nézned. Minden hát mögött haladó az előtte lévő lábait nézi, és az ő lépéseinek ritmusára kényszerül, és átveszi még akkor is, ha az idegen és kényelmetlen. Igen, és akkor az utálat megtámad, akár egy féltékeny nő, ha észreveszed, hogy nekem nincs saját mozgásom. Nem, nekem nincs saját mozgásom. Tulajdonképpen emberek vannak itt, akiknek nincs saját mozgásuk – mindegyikük más-más hangnemben halad, és ezek mégsem állnak össze egy dallammá. Én is egy ilyen vagyok. Ezért fogsz engem utálni, éppúgy értelmetlenül és alaptalanul, ahogy nekem a parókást kell utálnom, mert a háta mögött haladok. Ha te egyenesen az én bizonytalan helyembe képzeled magad, dermedten megállapítod, hogy hirtelen egészen reálisan és energikusan cselekedtem. És alig vetted észre járásom új formáját, mert egy két lépésre továbbra is szétszórtan és kedvetlenül kezdtem el császkálni. Nem, nem fogsz tudni örömet és barátságot érezni irántam. Utálnod kell. Minden hát mögött haladónak utálnia kell az előtte haladót.
Talán minden másképp lehetne, ha az elöl haladók párszor hátranéznének a mögöttük lévőre, hogy megegyezzenek. De így minden hát mögött lévő – csak az előtte haladót látja, és utálja azt. De ha az ő háta mögött haladó a másik helyzetét letagadja – akkor máris valaki előtt haladónak érezheti magát. Így van ez a mi körünkben is a szürke falak mögött – de így van ez teljesen máshol is, mindenhol talán.
Mégis meg kellene ölnöm a parókást. Egyszer úgy felidegesített, hogy forrni kezdett a vérem. Ez volt az, amikor a felfedezést tettem. Nem nagy ügy. Csak egy egészen kis felfedezés.
Mondtam már, hogy minden reggel fél órán keresztül egy apró, koszos-szürke foltnyi gyepen körözünk? A különös cirkusz porondjának közepén kupacba gyűjtött, sápadt, arctalanul magányos fűszálak voltak. Mint mi ebben az elviselhetetlen léckerítésben. Valami élő, színes után keresve, nagyobb várakozás nélkül rápillantottam a pár szálacskára, amik, mintha éreznék, hogy nézem őket, önkéntelenül összeálltak, és felém bólintottak – és akkor alattuk felfedeztem egy jelentéktelenül sárga pontot, egy nagy mező miniatűr gésáját. Úgy megijedtem a felfedezésemtől, hogy azt gondoltam, ezt mindenkinek látnia kellett, ahogy szemeim meredten a sárga valamire bámultak, és gyorsan és nagyon érdeklődve az előttem haladó papucsára néztem. De amikor valakivel beszélgetsz, és van egy folt az orrán, akkor késztetést érzel, muszáj nézned, és őt egészen kellemetlen helyzetbe hozod – így kívánkoztak szemeim a sárga pont után. Mikor közvetlen közelébe értem, annyira közömbösen viselkedtem, amennyire csak lehetett. Észrevettem egy virágot, egy sárga virágot. Egy oroszlánfog volt – egy apró, sárga pitypang.
Körülbelül fél méterre balra volt az útvonalunktól, a körtől, melyben minden reggel hódolatunkat tettük a friss levegőn. Szabályosan félni kezdtem, és elképzeltem, hogy egy a kékek közül már kigúvadó szemekkel követi a tekintetemet. De annyira gyakori volt, hogy az őrzőkutyáink minden egyéni megmozdulásra dühös ugatással reagáltak – hogy senki sem osztozott felfedezésemben. Az apró pitypang egészen csak az én tulajdonom volt.
De valóban örülni csak kevés napig tudtam neki. Egészen az enyém kellett volna, legyen. Mindig, mikor körmenetünk a végére ért, muszáj voltam erőszakkal elszakadni tőle, és a napi kenyéradagomat (és az már elmond valamit!) odaadnom azért, hogy őt birtokolhassam. A sóvárgásnak, hogy valami élő is legyen a cellában, akkora hatalma volt, hogy a virág, a szégyenlős, apró pitypang, számomra hirtelen egy titkos szerető értékével bírt: nem tudtam többé nélküle élni – itt fent a halott falak közt!
És aztán jött a dolog a parókással. Nagyon ravaszul kezdtem. Minden alkalommal, amikor elhaladtam a virágom mellett, annyira észrevétlenül, amennyire csak lehet, az útvonalunktól egy lábnyival arrébb léptem a füves területre. Mindegyikünkben jókora csordaszellem van, és arra alapoztam. Nem csalódtam magamban. A hátam mögötti, az ő háta mögötti, annak a háta mögötti – és így tovább – mindegyikük szép lassan, korlátoltan és engedelmesen az én nyomomban csoszogtak. Így sikerült négy nap alatt, hogy az útvonalunk annyira közelkerült a pitypanghoz, hogy el tudtam volna érni, ha lehajolok érte. Bár a sápadt fűszálak közül fapapucsaink alatt poros halált haltak páran a vállalkozásom miatt – de ki gondol egy pár széttaposott fűszálra, ha egy virágot akar leszedni!
Kívánságom beteljesüléséhez közeledtem. Próbából egy pár alkalommal lecsúsztattam a bal harisnyámat, mérgesen lehajoltam, majd ártalmatlanul visszahúztam. Senki sem vette észre. Akkor hát reggel!
Nem kell kinevetnetek, mikor azt mondom, hogy másnap heves szívdobogással és izzadva, remegő kezekkel léptem ki az udvarra. Az is túl valószínűtlen volt, maga az esély, hónapok óta tartó magány és élettelenség után váratlanul egy kedves dolgot a cellában találni.
A napi köradagunkat monoton papucscsattogások közepette majdnem befejeztük – az utolsó előtti körben kellett volna megtörténnie. Ekkor lépett a parókás akcióba, ráadásul a legravaszabb és legalávalóbb módon.
Épp az utolsó előtti körre fordultunk volna rá, a kékek fontoskodva csörömpöltek az óriási kulcscsomóikkal, és közeledtem a tetthelyhez, ahol a virágom félve nézett vissza rám. Talán sosem voltam ennyire ideges, mint ebben a másodpercben. Még húsz lépés. Még 15 lépés, még tíz, még öt …
Ekkor történt a rettenet! A parókás vékony karjaival hirtelen, mintha tarantellát táncolna, hadonászni kezdett, jobb karját kecsesen a köldökéig emelte, majd a bal lábán egy piruettet csinált hátrafelé. Sosem fogom megérteni, honnan vette a bátorságot – győzedelmesen rám nézett, mintha mindent tudna, kifordította boci szemeit, amíg a szemfehérje csillogni nem kezdett, és aztán tapsolt, mint egy marionett. Oh, ekkor már tudtuk: korábban cirkuszi bohóc kellett, hogy legyen, mert az egész udvar ordított a nevetéstől!
De ekkor a kék uniformisok ugatni kezdtek, és a mosoly letörlődött az arcokról, mintha soha nem is lett volna. És egy kék a fekvő felé lépett, és olyan magától értetődően, ahogy azt mondjuk, hogy az eső: esik – úgy mondta: meghalt!
Be kell vallanom még valamit – hogy őszinte legyek saját magammal. Abban a pillanatban, amikor az emberrel, akit én parókásnak hívok, szemtől szembe kerültünk, és éreztem, hogy ő alulmarad, nem velem szemben, nem, az élettel szemben – ezekben a másodpercekben eltűnt az utálatom, mint egy hullám a strandon, és nem maradt más, csak az üresség érzete. Egy léc kitört a kerítésből – a halál borotvaélesen sípolt előttem –, aztán igyekezett az ember, hogy összeszedje magát. És a feltételezett győzelem után még utólagosan sem sajnálom a parókást.
A következő reggel egy másik előttem haladót kaptam, aki azonnal elfeledtette velem őt. Elveszettnek tűnt, mint egy teológus, de szerintem ő külön a pokolból került ide szabadságra, hogy teljesen lehetetlenné tegye számomra a virágom leszedését.
Ő pimasz módon feltűnő volt. Mindenki rajta röhögött. Még a sápadtkék kutyák sem tudták az emberi vihogást elnyomni, ami roppantul érdekesen hatott. Minden hüvelyk egy hivatalnok – de a tompa, hivatásos katonák primitív méltóságukkal nem fanyalodtak ilyen grimaszra. Ők nem akartak nevetni, az istenit, nem! De muszáj volt nekik. Ismered az érzést, a jóakarót, mikor valakire mérges vagy, rajtatok van a békíthetetlenség álarca, és épp történik valami, amitől mindkettőtöknek nevetnie kell – nem akartatok nevetni, az istenit, nem! Aztán mégis szélesedni kezd a szátok, és arcotok minden ismerős grimaszt alkalmazni kezd, amit a leggyakrabban «savanyú vigyor» kifejezéssel illetünk. Így ez eljutott a kékekhez is, és ez volt az egyetlen emberi mozzanat, amit egyáltalán tőlük láttunk. Igen, ez a teológus, ez egy moly volt! Eléggé szakadt volt, hogy őrült legyen – de nem volt elég őrült, hogy szakadtságában szenvedett volna.
A porondon hetvenheten voltunk, és egy tizenkét tagú, uniformisos revolverviselő falka csaholt körbe minket. Egyesek már húsz vagy több éve szerették a szolgálatos csaholást, mert a szájuk az idő folyamán több ezer páciens mellett inkább már pofává formálódott. De ez a hasonulás az állatok birodalmához nem vett el semmit az önhittségükből. Mindegyiket, úgy ahogy voltak, szobornak lehetett volna használni ezzel a felirattal: L’Etat c’est moi.
A teológus (később megtudtam, hogy egyébként lakatos volt, és munka közben egy templomban érte a balszerencse – megáldotta az úristen!) annyira őrült vagy szakadt volt, hogy tökéletesen tiszteletben tartotta a méltóságosokat. Mit is beszélek – tisztelte? A kék uniformisosok méltóságát, akár egy luftballont, nem is sejtett dimenziókba fújta, melyről viselőinek fogalmuk sem volt. Ha nekik az ő butaságán nevetniük kellett, egészen rejtve, de mégis egy bizonyos büszkeség úgy dagasztotta hasukat, hogy bőröveik megfeszültek.
Mindig, amikor a teológus elhaladt egy őrzőkutya mellett, ami terpeszállásban fejezte ki hatalmát, és olyan gyakran ment ez, amíg harapósan ránk nem támadtak – minden alkalommal tett egy teljesen őszintének tűnő meghajlást, és olyan szívből jövő udvariassággal és jónak vélten azt mondta: Áldott Ünnepeket, Őrmester Úr! – hogy egy isten sem haragudott volna meg rá – annál kevésbé a hiú egyenruhás léggömbök. És emellett olyan szerényen csinálta a meghajlást, hogy mindig úgy nézett ki, mintha el akarna kerülni egy pofont.
És most tette meg az ördög ezt a komikus-teológust az előttem haladóvá, és az őrültsége annyira sugárzó volt, és annyira hatással volt rám, hogy az én kis kedvesemet, a pitypangomat majdnem el is felejtettem. Alig egy szelíd pillantást tudtam rá vetni, mert tébolyodottan kellett harcolnom az idegeimmel, melyek a félelemtől izzadás összes börtönéből kiüldöztek. Minden alkalommal, amikor a teológus a meghajlását csinálta és a szavait «Áldott Ünnepeket, Őrmester Úr!» oly édesen csepegtette nyelve hegyéről – minden alkalommal muszáj voltam összes izmomat megfeszíteni, hogy ne csináljam utána. A késztetés annyira erős volt, hogy többször barátságosan bólintottam az állami emlékműveknek, és csak az utolsó másodpercekben sikerült némának maradnom és megállni, hogy meg ne hajoljak.
Naponta kb. egy fél órát körözhettünk az udvaron, az naponta 20 kört és 12 minket körülvevő egyenruhást jelent. Szóval a teológus minden esetben 240 meghajlást csinált naponta, és így nekem 240 alkalommal kellett minden erőmmel koncentrálnom, hogy ne őrüljek meg. Tudtam, hogy ha már három napja csináltam volna, akkor enyhébbek lettek volna a körülmények – azzal viszont nem lettem volna kisegítve. Teljesen kimerülve érkeztem vissza a cellámba. Ennek ellenére egész éjszaka kék egyenruhások végtelenhosszú sora mentén jártam, mindegyik úgy nézett ki, mint Bismarck – egész éjszaka ezelőtt a milliónyi Bismarck előtt hajlongtam, hogy «Áldott Ünnepeket, Őrmester Úr!»
Másnap tudtam, hogy meg tudom oldani, hogy a sor elmenjen mellettem, és én egy új előttem haladót kapjak. Elhagyom a papucsom, egészen körülményesen kihalászom valahogy, majd hátrébb botorkálok a léckerítésben. Istennek hála! Előttem jött fel a nap. De sokkal inkább – beborult. Az új előttem haladó annyira pimaszul magas, hogy az én 180 centim teljesen eltűnik az árnyékában. De mégis volt esély– csak a papuccsal rá kellett segíteni. Az ő embertelenül hosszú végtagjai értelmetlenül mozogtak egymás után, és amiben különleges volt, hogy mégis haladt, pedig egyáltalán nem volt összeszedett sem karjainak, sem lábainak mozgása. Szinte már megkedveltem – igen, imádkoztam, ő nem akar azon nyomban holtan összerogyni, ahogy a parókás tette, vagy őrült módon viselkedni, és gyáván hajlongani. Imádkoztam hosszú életéért és szellemi egészségéért. Annyira védve éreztem magam az árnyékában, hogy tekintetem a korábbinál sokkal tovább maradhatott a pitypangon, anélkül, hogy félnem kellett volna, hogy elárulom magam. Megbocsátom ennek a mennyei előttem haladónak még az undorító, orrból hangzó orgánumát, oh, nagyvonalúan megtagadtam magamtól az olyan becenevek ráaggatását is, mint Oboa, Polip vagy Istenimádó. Már csak a virágomat láttam – és hagytam, hogy az előttem haladó olyan hosszan és olyan bárgyú legyen, amennyire csak akarja! Egy nap volt a többi közül. Csak abban különbözött, hogy a 432-es cella foglyának pulzusa a fél óra végére gyorsulni kezdett, és szeméből rejtett ártatlanság és rosszul leplezett bizonytalanság tükröződött.
Ráfordultunk az utolsó előtti körre – a kulcscsomók újra életre keltek, és a léckerítés úgy bóbiskolt a gyenge napsugarakban, mint örök rácsok mögött.
De akkor mi volt az? Egy léc egyáltalán nem bóbiskol! Ő teljesen ébren volt, és testtartását az idegesség miatt pár méterenként változtatta. Nem látta ezt senki sem? Nem. És nyomban lehajolt a 432-es léc, körbetapogatta a lecsúszott harisnyáját, és – egyik kezével villámgyorsan belebújtatott egy megrémült virágot, letépte – és szépen újra hetvenhét léc megszokott nemtörődömségben zörgette az utolsó kört.

Mi annyira komikus: egy fásult, bűnbánó fiatalember a gramofonlemezek és az űrkutatás korából a 432-es fogolycella magasra épített ablaka előtt áll, és magányos kezeivel egy apró, sárga virágot szorongat a vékony fénysugárban – egy egészen átlagos pitypangot. És akkor az ember, aki már beletörődött, hogy lőpor-, parfüm- és benzin-, gin- és rúzsillatot érezzen, odaemelte a már hónapok óta éhező orrához, mely csak a priccsek fáját, port és félelmes izzadságot szagolt – és úgy megszagolta létének apró sárga szeletét, mintha csak ő maga is egy nagy orrból lenne.
Ekkor kinyílt benne valami, és beszivárgott, mint fény a szűk térbe, valami, amiről egészen a mai napig nem is tudott: gyengédség, támasz és melegség, semmihez sem hasonlíthatóan beteljesedett számára ebben a virágban, és egészen kitöltötte.
Nem tudta többé elviselni a teret, becsukta a szemét, és csodálkozott: de te mégis csak a Föld illatát árasztod. A Nap, a tenger, a méz illatát, kedves élő! Olyannak érezte a kunyhókhoz hasonló hideget, mintha az apa hangja lenne, akit soha sem vett különösebben figyelembe, és akinek a hangjában mégis megannyi vigasz volt – úgy érezte, mintha ő egy sötét asszony világos válla lenne.
Óvatosan, mintha kedveskedne, vizespoharába tette, oda beleállította a kimerült, apró lényt, és utána több percre volt szüksége – annyira lassan és óvatosan ült le arccal a virága felé.
Annyira szabad volt és boldog, hogy mindent elintézett, és ledobta azt, ami eddig terhelte: a fogvatartottságot, az egyedüllétet, a szerelem utáni éhséget, huszonkét életévének tehetetlenséget, a jelent és a jövőt, a világot és a kereszténységet – igen, azt is!
Ő egy barna balinéz férfi, egy «vad» egy «vad» népből, aki a tengertől és a villámtól és a fáktól félt, és imádta őket. A kókuszdiót, a tőkehalat és a kolibrit tisztelte, csodálta, felfalta és nem megértette. Oly felszabadított volt, és sosem volt még ennyire készen a jóságos létre, mint amikor a virágot letépte … olyan lesz, mint te …
Egész éjszaka mindkét boldog kezével átfogta megbízható bádogpoharát, és álmában érezte, ahogy a talaj rajta gyarapszik, sötét, jó talaj, és ahogy hozzászokik a talajhoz, és olyan lesz, mint ő – és ahogy belőle virágok bomlanak: anemónák, haranglábak és oroszlánfogak – parányi, észrevehetetlen napok.