Reflex
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

Mindenkinek mély a kapcsolata a természettel, legfeljebb nem tudatosítja magában, eltakarja valamivel – állítja határozottan Győrffy Ákos. Nem üzenget, viszont szívesen zenél. Esetleg áthajózna a Csendes-óceánon. Király Farkas interjúja.

 

gyorffy akos

 

 

– Új köteted jelent meg Könyvhétre a Magvető kiadónál. Milyen műfajra számíthatnak az olvasóid?

 

 – Ebben a könyvben az elmúlt három-négy évben született írásaim szerepelnek, nem az összes, mert erősen rostálódott az anyag. Mint az előző kötetemnél, a Hazánál, most is Hafner Zoltán szerkesztette könyvvé az egészet. Ezek az írások – műfajilag talán be sem határolhatók – főként a Vigiliában és a Magyar Nemzetben jelentek meg, de akad köztük olyan is, amelyik az Új Forrásban vagy a Literán látott napvilágot eredetileg.

 

 – Lírai prózának nevezném, a megnevezhetőség kedvéért. Előző köteted, a Haza, szintén lírai prózák (bár bár az új kötetétől különbözők) felvonultatása. A versírás már kevésbé érdekel?

 

 – Verset valóban rég írtam már, azt hiszem, azok az energiák most a zenélésbe folytak át. Ez a műfaj valahogy megfér a zenéléssel, nem vesz el belőle. Ez az esszé és a kispróza határán billegő szövegvilág kézre áll egy ideje, de nem kizárt, hogy valamikor majd újra versek is jönnek.

 

 – Volt szerencsém egy ösvényen járni veled: hamar rájöttem, hogy a kapcsolatod a természettel szoros és autentikus – mi több, talán szimbiotikus. Az új kötet címe – A hegyi füzet – is erre utal. Honnan e mély kapcsolatod a természettel?

 

 – Mindenkinek mély a kapcsolata a természettel, valószínűleg nincs ember, akinek ne lenne mély. Legfeljebb nem tudatosítja magában, eltakarja valamivel. A természetben lenni számomra mindig egyet jelentett azzal, hogy önmagamban vagy önmagammal vagyok. A természet megadja a lehetőséget arra, hogy figyelhess. Bármire. Tér van, tágasság, csend, a fák, a kövek, a vizek mind önmagukat, legtisztább önmagukat mutatják fel, nincs helye semmiféle megtévesztésnek vagy színészkedésnek. A természetben minden az, ami, minden önazonos, egy szarvasbogár éppúgy, mint egy hegycsúcs. Engem mindig is vonzott, nagyon erősen vonzott ez a „színtér”, úgy érzem, itt lehetek az, aki valójában vagyok, itt, a természetben kelhetnek életre azok a rejtett készségeim, azok mélyen fekvő lelki tartományok, amelyek egyébként tetszhalottak az emberben.

 

 – Első köteted is, az A Csóványos északi oldala, a természetet, a természetszeretetedet helyezte központba. Az 2000-ben jelent meg. Ezek szerint van még tartalék a zöldben? Vagy mindig újratermelődik, újraképződik?

 

 – Én nem nevezném természetszeretetnek. Vagy nem csupán annak. Amit művelek, az nem természetlíra, a természet inkább médiumként jelenik meg. Sokkal inkább az emberről szól itt minden, noha az embert nem lehet leválasztani a természetről. És van még valami: engem elsősorban az foglalkoztat, hogy mi van a természet mögött. Mert amióta az eszemet tudom, sejtek valamit mögötte. Hogy mit, azt nehéz megfogalmazni, jobb híján nevezzük Istennek. A természet a természetfölöttiből ered, hangozzék bármilyen ezoterikus maszlagnak. A természet ezt egyszerre eltakarja és feltárja. Érzékenység kérdése, melyik mozzanatot érezzük hangsúlyosabbnak. Hol így, hol úgy látom épp, de amikor az eltakarás az erősebb, akkor is tudom, hogy csak takar, hogy csak olyan, mint a lepel a szobrokon.

 

 – Talán éppen ez a muníció az, ami miatt, ha jól követem a munkásságod, nem közöltél tutit megmondó, netán lázító, közéleti kérdésekkel foglalkozó szövegeket. Pedig volt alkalmad közelről szemlélni az emberi megsemmisülést.

 

 – Valóban nem érzem feladatomnak a tuti megmondását. Noha nyilván szeretnék állítani valamit a világról, különben minek írnék le bármit is. A tuti azonban nem egyenlő a közélettel, sem a lázítással. Az eltűnés, a személytelen jelenlét aktusai közelebb állnak hozzám. Az egész teremtett világ azt sugallja, hogy az ego hizlalása rossz irány. Olykor persze elmondom a véleményem, ha kérdezik, de magamtól nem vetemednék ilyesmire. Azt látom, hogy túl sok a megalapozatlan, indulatokkal terhes megmondás, ezzel együtt pedig a személyes érdekek mentén működő „közéletiség”. Az emberi mélyvilág, a hajléktalanság világa, amire talán célzol, vízjelként azért felbukkan ebben az új kötetben is. De ezt is könnyű rosszul kezelni. Könnyű drámát csinálni belőle, szirupos bulvárt, vagy elbújni mögé és az érzékenység álarcában tetszelegni.

 

 – Nem üzengetsz az írásaidban, inkább bemutatsz helyzeteket, ismertetsz helyeket. A hegyi füzetben is ezt az elvet követed?

 

 – Üzengetés nincs. Számomra meghatározó Mészöly Miklós életműve, közel érzem magamhoz a szemléletét. Ez első olvasatra talán ridegnek, hűvösnek és távolságtartónak tűnik, de éppen ez kell ahhoz, hogy képesek legyünk „behatolni” a tárgyba, elfogultságok nélkül tudjuk megfigyelni. Már amennyire lehet. Sok múlik az érzelmek helyes használatán. Megkaptam már, hogy túlságosan szenvtelenek olykor az írásaim, de azt hiszem, inkább egy másféle érzékenységről van szó. „Kemény melankóliáról”, ha úgy tetszik, hogy Mészölyt idézzem.

 

 – Térjünk vissza a zenéhez. „Soha nem tudtam zenélni. Nem tanultam, nem is érdekelt.” Ehhez képest épp a minap hívtál meg a Horhos zenekar fellépésére. Zenélni nem ma kezdtél, korábban a Bajdázó zenekarban is játszottál. Zenétek szemlátomást-fülhallást természet közeli. Az új kötetedhez is kötődik valamilyen módon?

 

 – Igen. A kötet szövegeinek írása idején szökkent szárba a Horhos mint zenekar. Lehetne mondani, hogy a zenekar és a könyv együtt cseperedett fel. Édes gyermekem mind a kettő. A Horhos „természet közeli” zene, természetben felvett zajokat használunk, monoton, egymásra épülő és egymásba folyó hangképekkel dolgozunk, valahogy úgy, ahogy a fák zúgnak a szélben vagy ahogy a patak szalad lefelé a kövek között. Nem utánozni akarjuk a természetet ezzel, inkább létrehozni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyeken keresztül megérthetjük, hogy mit jelent a szél, mint jelent a patak.

 

 – Nos, nem lehet egysíkú alkotónak nevezni téged. Van-e olyasmi, amit kipróbálnál, de eddig nem volt rá alkalmad?

 

 – Nem is tudom. Talán egy hajóval átszelni a Csendes-óceánt. Ülnék a fedélzeten és hetekig nézném az üres látóhatárt…