Kritika
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

„vége a mellébeszélésnek”

 

(Ármos Lóránd: A kilternani ősz. Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016)

 

 

armos lorand a kilternani oszÁrmos Lóránd korábbi verseskötete, az Apám a Holdighoz hasonlóan a jelenlegi, A kilternani ősz is inkább a lineáris olvasásnak kedvez. A könyv három ciklusa (Sirály, A kilternani ősz, Az emlékeid pelyhes dunnák) ugyan nem követ időrendet, de mégis érzékelhető egy olyan vezérfonal, amelyre fel lehet fűzni a verseket. Ha ki kellene emelni néhány központi elemet, amelyekből összeáll ez a vezérfonal, akkor azt csak némileg közhelyes szavakkal lehetne megtenni: szabadság, magány, félelem, újrakezdés. És már itt érdemes leszögezni, hogy mindezek mégsem válnak közhelyekké Ármos kötetében.

Ugyanakkor A kilternani ősz kétségkívül produktívabb cím, mint a korábbi munkacímű Az újrakezdés romantikája. Kilternan – amellett, hogy konkrét helyre is utal – kelthet az olvasóban egy olyanfajta idegenségérzetet, amely aztán jól illik a kötet verseihez is. A kilternani ősz lírai énje ugyanis jobbára számára idegen terekben mozog, még akkor is, amikor valójában otthon van. A semmi tere ez, amelyben nincsenek könnyen hozzáférhető, megnyugtató válaszok, az ismerős idegenné válik, az idegen pedig nem tud ismerőssé alakulni: „Úgy úszom – harmincöt éve már –, / mint edzésben lévő hajótörött: / a végtelenített, lassú tempót / álmodás és eszmélés között.” (Sirály, 12.) Ehhez hozzájárul az is, hogy a versén idegen, külföldi helyeken él, mozog, ezek azonban szabadon helyettesíthetőek lehetnek más helyekkel is, a terek lényege Ármos kötetében éppen az, hogy egyik sem válik biztonságot nyújtó hellyé, és ez a bizonytalanság valahogy mégis otthonos lesz a lírai énnek: „Naponta elmentem a házhoz, körbesöpörtem, / és néztem, hogy merre alakul, és milyen erő alakítja.” (Nadin dalokat, 27.)

Ebből következően a jelen idősíkja kerül központi helyre Ármos kötetében: a múlt, az emlék(kép)ek tárgyiasulnak (Az emlékeid pelyhes dunnákban megszemélyesítődnek: „Az emlékeid már rég alszanak. / Hajnal felé jöttek haza. / Nyúzottak voltak, részegek, szakadtak. / Merre jártatok egész éjszaka?”, [42.]), vagyis nem szerves részekként jelennek meg a lírai én számára, amelyek beépültek a jelenbe problémamentesen; a jövőképek pedig álmokban (Oda kell most is) vagy egyáltalán nem tűnnek föl: „Belégzés, majd újra kilégzés. / Nem szédít álom, nem fáraszt a múlt”. (Sirály, 12.) A megélt jelen idő fontossága mellett a jövő csupán megszámolható napok összessége, jelentőségük leginkább semleges: „Hatvanszor lehet úszni menni, és próbálgatni a fürdőru- / ha-centrifugát, hatvanszor lehet elgondolkozni, mit mondha- / tunk más verséről, hatvanszor lehet zabkását reggelizni, hat- / vanszor megnézni a videót, amin szőke gyerek csíkos blúzban / macskát dob a medencébe.” (Július harmadika, 44.)
A változás egyszerre jelenik meg kényszerhelyzetként és lehetőségként a lírai én számára, az ehhez való viszonyulási lehetőségek rendre visszatérő elemei a verseknek: „újrakezdeni nem kell félni” (Elölről, 11.); „Change is nickname for opportunity.” (Eljön a nap, 15.); „minden változás nehéz, mondtam magamnak” (Nadin dalokat, 27.). A változáshoz való viszony ennek ellenkezőjeként is megjelenik, egy éjjel olvasott hírfolyam részeként: „A változástól jó lesz tartanunk” (Vasárnap éjjel, 32.). A Facebookon látott képek és mondatok nyilván ironikusan is hatnak, de mégis inkább az figyelemreméltó, ahogy az előzőekkel összekapcsolódik: a változás éppen úgy jó, mint rossz – vagyis tulajdonképpen egyik sem. És ugyanez elmondható az újrakezdésről, a félelmekről, az utakról és a szerepekről, amelyeket korábban felvett magára a lírai én: „Harmincötre a dublini szingli, naná, rutinos lett: / bármit eljátszhatna a párnák közt, irodában, / otthon, a versben is, könnyeden írja a hexametert is.” (Hamincöttel, 26.) Éppen az előzőek nem válik közhelyessé egyik szöveg sem, ez a finoman hangolt versnyelv tulajdonképpen önmagára is mutat.

Ármos nem építi tovább az Erdély-mítoszt sem, a korábbi haza képe folytonos némaságában mutatkozik meg, csupán az idő múlása az, ami érzékelhető: „csend van nem moccan csak az / óra annak is csak a nagymutatója hallgat az állomás betűiből / kikerül az álom a mállás” (Hallgat a károlyi állomás, 45.) Az idő múlásának intim pillanatai a Bácskai hexameterek című versben is megjelennek; a két idős ember úgy készít el egy ételt, hogy az egyik valójában már nem tud beszélni, a beszélő férfi mégis úgy kommunikál, mintha ez nem így lenne: „Nyolcvanöt évesek múltak. »Akkor jössz, mama? Kezdjük”« / szól nagyapád, majd később hátul mondja tovább: / »Úgy süttettem a siptár pékkel mára a kiflit, felkarikázom a tálba az összest, így, mama, jó lesz?«” (36.) Ármos jelenlegi költészetétől távol áll, hogy bármiféle tanulságot vagy közhelyes célt ki lehessen olvasni belőle, de ezek az intim képek éppen a hangzó nyelv nélküli megértés üres szépségét és tragédiáját emelik ki.

A nyitó- és záróvers kiemelten erős darabjai a kötetnek. A Semmi az központozás nélküli sorai bevezetik az olvasót abba a szövegvilágba, ahol a semmi és a valami egymás szinonimái: „semmi az de még meleg s úgy zihál mint az ki él / valami így visz tovább így viszek tovább előre / valamit” (5.) A lineáris olvasat esetében a záróversben olvasható megérkezés is más megvilágításba kerülhet: „Átugrom az árkot is, betolom a kiskaput, / rúgva, reszketve, tovább, s ahogy a házba jutok, / a nagyágyra vágódok, itt nem láthat senki már, / hűvös van és félhomály. Döngicsél egy zöld bogár.” (Döngicsél egy zöld bogár, 46.) Vagyis a megérkezés a házba inkább menekülés, mint hazaérkezés, a ciklusokban található versbeli utak mindezek fényében pedig nem egy meghatározott pontra mutatnak: sem nem visszatérések egy korábbi helyre, sem a jövőbeli célok kitaposott ösvényei. A „Döngicsél egy zöld bogár” sor a vers elején és végén is olvasható – a valahonnan valahová jutás bizonyossága elmarad, a semlegességet sugalló sor pedig hangsúlyos lezárása a kötetnek.

Ármos költészete az előző kötethez képest veszített pátoszosságából, de kétségtelen, hogy (ön)ironikusságából is. Ez ugyanakkor egyáltalán nem válik A kilternani ősz hátrányára, izgalmassá teszi a kötetet az, hogy verseiben jól megférnek egymás mellett az akár egymásnak ellentmondó állítások, kérdések is: ezek azonban nem mellébeszélések, egyszerűen csak nem-válaszok.