irodalmi folyóirat évente hatszor
Azt hittem, van hozzá örökbérlet. / Részenként adtam át az egészet. / Azt hittem, van hozzá örökbérlet.
Ne félj tőlem. / Feleslegessé szeretnék lenni, / tükrömmé tennélek, amikor a szemedbe nézek.
kúszik kúszik torokról torokra / nem szeretem az árulást / valahol mindig kibukik elönt mindent /mint tavasszal megdagadt folyók
Nem örülök a csendnek. Ismét /elűzték a varjakat. Alig vártuk /reggelente, hogy hatalmas fekete / felhőként átrepüljön az ördög / a házunk fölött. Mert állítólag / ilyen a gonosz. Ilyen a megszokás.
A centrális közöny oszlani kezdett. / Beengedlek úgy, mint ahogy kiengedni / akárhogy akartam, nem tudtalak.
Aztán majd mindig és jaj de jó lesz / fenékig királyság s hozzá no stressz / illetve megsúgom hülyeség az egész / borzong is bele rendesen az ész
A férfi ott állt szorosan mögöttem. Hallottam, ahogyan lélegzik, szuszog. Hátrafordultam, mert olyan hangosan vette a levegőt, hogy azt hittem, rosszul van, vagy talán észrevett valakit. A szeme kikerekedett, s akkor magasabbnak látszott, mint korábban, mintha hirtelen képessé vált volna arra, hogy rendesen kihúzza magát. Nem mozdult, csakis akkor, amikor én. Mintha várta volna, hogy engedélyt adjak arra, amit nem mer vagy egyszerűen csak nem képes szavakba önteni.
Feuilleton nagy valószínűséggel még mondana valamit, csakhogy Poigret tekintetében régi, vagy nem is annyira régi, krémesillatú és -ízű idők fénylését véli felfedezni, ha csak egy pillanatra is. És bár tűntekor rögvest elbizonytalanodik egy-két másodpercre, nem hagyja magát, érzi és tudja, hogy azt látta, amit látott, hogy az van, ami van.
Aggódom – nyugton lenni ki tud? -
Értetek…
Ó, szétszórt egysorsúak vagyunk -
Én ragyogó lelkeim!
A Megsemmisülni nem klasszikus történet, nincs belső lendülete, nincs eszkalációja, mely fokozatosan bontakozna ki a végkifejletig, hanem események vannak, melyek majd kifutnak, leginkább a semmibe. A klasszikus történetekben az író arra kéri olvasóját, hogy ítélkezzen a karakterek felett, ám ebben a regényben a szerző nem az olvasóra bízza a feladatot, hanem egy mindentudó, megbízhatatlan, szexista, maszkulin nézőpontot osztó, és kasztráló narrátorra, akinek legfőbb szándéka, hogy összezavarjon minket. Egy kicsit olyan, mint a szerző, Michel Houellebecq.
A helynek és az Egy asszonynak hasonló a története, a narratívája, a tér- és időkezelése is. Sőt, sokszor olyan érzés, mintha ugyanazt a könyvet olvasnánk, csak nem az apa, hanem az anya haláláról. A szövegek eredetileg, franciául külön jelentek meg, de az egy kötetbe szerkesztés miatt szinte olyan, mintha a két kisregény egymás tükörképe lenne, egymással szembenéző férfi és női alak, akik különböző személyiséggel, de hasonló világfelfogással rendelkeznek.
[...]
Az esemény a törvénnyel szemben kiszolgáltatott testet helyezi a középpontba, ami egyben nyelvi problémát is jelent. Az abortusz az elbeszélt események idején törvényileg tiltottnak számított: az erre vonatkozó cikkely külön bekezdésként szerepel a kötetben, amelynek szikár, pontos stílusa rokonítható a kisregény stílusával.
A Szülészet egyetlen negatívuma valójában nem is negatívum, inkább a műfaj sajátossága, mely ugyanúgy hozzátartozik a szövegvilág hangulatához, mégpedig, hogy eleinte nem könnyű olvasni, ugyanúgy bele kell illeszkedni a regényvilágba, mint a főszereplőnek. Ezt követően viszont hirtelen gyorsasággal érkezik el az utolsó oldal, és a hiányérzet, hogy jó lenne tovább a szereplőkkel időzni és hosszabban elmerülni ebben a friss felvetéseket és összefüggéseket tartalmazó, életteli szövegben.
Dinamikus, sodró lendületű poézis Kiss Annáé. Mindezt a motívumok, képek sűrű ismétlődése is előidézi. Egyes sorok és strófák szó szerint megismétlődnek a következő darabban vagy egy későbbiben – az énekmondás kántáló-recitatív figuralitását idézve. Ezek a bevésődések – zenei hasonlattal – a fúga újra és újra nekilendülő-iramodó szólamaira is emlékeztetnek: tehát az orális hagyomány emlékezettechnikáira is építő, tudatos szövegszerkesztési gyakorlat működik a kötetben.
[A] kötet sok esetben az emberi lét, a mindennapok problémáit állítja középpontban, legyen szó akár párkapcsolati nehézségekről, akár a gyerekvállalás, gyereknevelés kihívásairól. Hamar egyértelművé válik, hogy jelen esetben az embernélküliség nem a poszthumán narratívák értelmében képzelendő el, sokkal inkább van szó a figyelem fókuszának áthelyezéséről. Ezt a kötet versnyelve, mondatszerkesztése is érzékelteti. A felsorolásszerűen áradó asszociációk, a képek sokszor kaotikusnak tűnő tobzódása nem engedi megállapodni a tekintetet, ily módon a parttalanul áramló szövegfolyam mellett egy középpontját vesztett, szétesőben lévő világ képzete is kibontakozik.
Kolozsi László gyermekdisztópiája nem az első a szerzői repertoárban, első regénye a zsánerben (A Hold emlékei) szintén a Pagony Kiadó Abszolút Könyvek sorozatában jelent meg, 2021-ben. Úgy tűnik, kedvére való a téma, hiszen ezt követően 2022-ben megjelent az Áram nélkül, melynek biblikus hangvételű prológusában igyekszik felvázolni a klímakatasztrófához vezető utat.
Abafáy-Deák nagyon jól ráérez a gyermeki pszichére, döbbenetes, hogy milyen apróságok és hogyan ragadnak meg a gyermeki lélekben. Ezeket olvasva elgondolkodhatunk a saját gyermekkorunkon, szüleink történetén, a nevünkön és annak az életünkre gyakorolt hatásán, és mindazon, ami a minket leginkább formáló időszakunkban végleges, sorsfordító nyomokat hagyott bennünk.
A korábbi évtizedek szakirodalmi darabajait olvasva azt tapasztaltam, hogy a tárgyias költészet témájában irodalomtudósaink több kifejezést
használnak: tárgyias költészet, objektív költészet, személytelen líra, tárgyias képi líra. Ezek használata és szövegekben alkalmazása mintha nem lenne teljesen következetes, legalábbis számomra nem tűnt annak. Mindez azért okoz nehéz helyzetet a fogalom megközelítésében, mert minden bizonnyal igaz, hogy a kategóriák és elnevezések mögött meghúzódó előfeltevések olyan irodalomszemléletekben gyökereznek, amelyek eleve meghatározzák azt, hogy egy-egy műről mit gondolunk, azaz a csoportosítás és a kategorizálás – talán reflexió nélkül maradóan – megtörténik még az olvasás vagy a szakmai ítélet előtt.