Tanulmány
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

 Sötét a bánat kútja s mint a jég,

de tükrén mégis ott borzong az ég,
mélységbe hullott életem elé is
így tartja védő két kezét a kék.
Radnóti Miklós: Ha rámfigyelsz…


Nehéz feltárni és meghatározni azon okok együttesét, amelyek különböző formában hozzájárultak a modern költészet alakváltozásaihoz, s tetten érhetők ma is a kortárs, általam szándékosan későmodernnek nevezhető törekvésekben vagy tendenciákban. Mind közül leginkább talán a próza irányába vett fordulat hatott és hat vissza a költészet állapotára és jellegére. Somlyó György poétikai esszéjében így ír erről:

 

A „meghökkentő” és az „érthetetlen” után a modern vers harmadik értelmezőjeként a közvéleményben kezdettől fogva makacsul tartja magát az a nézet, hogy az „nem is vers”. Amiben mindjárt egy lényeges belső ellentmondásra bukkanunk. Mert, ha egyfelől az látszott a modern költészet kirívó vonásának, hogy homályos, ezoterikus, vagyis túlságosan távol került az „értelmes” köznapi közlésformáktól, a „prózától”, másfelől azt vetik ellene, hogy hiányzanak belőle a vers megszokott jellemzői, rím és ritmus, tehát éppenséggel a költészet ismert formáitól kerül túlságosan távol, „olyan, akár a próza”. Ez utóbbi közkeletű aggálynak, amely az egész modern élet „elprózaiasodása” fölötti minden oldalú aggodalom egyik sajátos oldala, ad hangot maga a költő is:

 

Az én koromban
mily dal remegett, a velőkig üvöltő.
Az én koromban
prózára szerelte a verset a költő.
Kosztolányi Dezső: Litánia

 

A költészet felfogásának legelemibb és gyakorlatának legmagasabb szintjén egyaránt adva van tehát a modern költészet egyik valóságos ellentmondása: hogy külső alakját tekintve sokszor közeledik a prózához, folytonosan megsérti azt a szent határt, amelyet a klasszikus európai irodalom a XIX. század közepéig a maga legfőbb, sérthetetlen törvényeként őrzött; lényegét tekintve viszont többnyire élesebben eltér a köznapi, a prózai közlésformáktól, mint addig, szerkezetében és funkciójában a prózához képest önállóbbá válik. Figyelemre méltó paradoxon másrészt – és ezen a fejlődésen belül –, hogy a modern helyzet fordított tükörképeként, vers és próza a klasszikus időszak legklasszikusabb, „klasszicista” időszakában áll egymáshoz a legközelebb, amikor különbségére legjobban ügyelnek, amikor a különbséget voltaképpen a tudomány és a köznapi ismeret szintjén egyaránt tudatosítani kezdik és kánonba foglalják. Verset és prózát se azelőtt, se azóta nem különböztetett meg oly kevés egymástól, mint a Pope-tól Drydenig, Molière-től Voltaire-ig terjedő időszakban, vagy a magyar felvilágosodás költészetében, Csokonaiig. Itt a vers jegye voltaképpen csak a szabály: a verselés. Mint ahogy a modern költészetben viszont minden egyéb megkülönbözteti a verset a prózától, az egy verselés szabályosságát kivéve. De […] próza és vers ilyenfajta összemosódása nem csupán a modern költészet során megy végbe, ez jellemzi az európai költészet máig is jórészt ködbe vesző kezdeteit. A kialakuló újlatin verselés jellemzően éppen a prosa elnevezést kapta, mely a „mértékes törvényű beszédet” (oratio a lege metri soluta) különböztette meg a mérték nélkülitől, vagyis a mai értelemben vett prózától; a szabadon áradótól, amelynek neve profusa volt.

 

Mint az a fenti idézetből is átszűrődik, a próza- és szabadversek műfaji elterjedése nem egyszerűen a műnemek közötti határok áttörésének a következménye, mint inkább egy változó valóságtapasztalat ihlette alkotói kihívás eredménye. A különböző korok életformája és szellemisége hosszabb-rövidebb időszakok során paradigmatikus átalakuláson esik át, noha a prózai vonatkozások mintegy örök állandóként vannak jelen a létezés szerkezetében. Pontosabb tehát, ha „elprózaiasodás” helyett a valóságtapasztalat módosulásáról, esetleg a tapasztalati spektrum beszűküléséről beszélünk, és arról a beállítódásváltásról, ahogyan e tapasztalat alanya az élet prózai (sivár, illúziótlan, varázstalan vagy mértékeket vesztő etc.) oldalával szembesülni kényszerül, illetve amiként azt alkotókészségei mozgósításának a szolgálatába állítja. A „prózai jelleg” adott esetben tematikus-tartalmi motívumként tárgyiasul az alkotások világában; a lírai költemények, illetve a költészet mint líra sorsára azonban nagyságrendekkel elementárisabb hatást gyakorolnak azok a formabontó törekvések, melyek a műnemi határok felszámolásában öltenek testet.
A gondolati, hangzásbeli és ritmikai vonatkozásokat formanyelvi egységbe sűrítő líra általában egy sajátos poétikai atmoszférát hoz létre, s ezzel mintegy felkínálja a „prózaiból” a „poétikaiba” átlépés/átlendülés lehetőségét. Akkor is ez történik, ha kötetlenebb formai kísérletekről van szó – lásd példaként Füst Milán légies időmértékben lüktető verseit. A zeneiség részét képező metrikus-ritmikus kötöttségek felszámolásával, és általában a formai kötetlenség alkotói érvényesítésével azonban gyökeresen új helyzet és egy sajátos kísérleti költészet jön létre. A poétikai atmoszféra helyére, annak függvényében, hogy az alkotó miféle eszközökkel él, vagy egyáltalán él-e eszközökkel a még rendelkezésére álló költészeti repertoárból, alternatív nyelvi atmoszférák lépnek – adott esetben maga a prózavers –, nem egyszer azzal a tartalmi célzattal, hogy a valóság immár elviselhetetlenül prózai jellegének hatása alá került költészet helyzete is érzékelhető és érzékeltethető legyen.
Különös módon mutatkozik meg a fenti problematika Vass Tibor Radnóti-verseiben (Radnóta [2000], Halszállka. Tétova adalék a Radnótához [2010], Téltovák a Radnótához [2014], Kék Radnóta [2016], MaRadnóta [m. e.]). Nyelvi leleményekkel, olykor a költő művészi/alkotói szerepét is ironikusan megkérdőjelező nyelvi játékokkal tűzdelt szabadversekről van szó, amelyek néhol sajátos rekompozícióit is adják az eredeti Radnóti-locusoknak. Egy megváltás nélküli térbe szorított világ ez, amely egy immár korántsem lírai én töredezett monológjain, képzettársításain, szójátékain és hangadásain át kerül megidézésre. Sőt: ez az „én” maga is afféle torzó, amely a megidézett valóságelemek felől próbál kétségbeesett képet alkotni önnön helyzetéről és tevékenységéről, adott esetben arról az ars poeticáról vagy még inkább metódusról, amely egy efféle keretegyüttesből egyáltalán kipréselhető.

 

Ezen a sétányon én vagyok alkupozícióban.
Sálba, hallgatásba burkolózom. Ha rongy
vagyok, ez illik hatalmamhoz: jó ebédhez
jó a nóta. Elhúzzák szájukat, ha emlegetem
a szomjam. Fölényemet nyakatekerten
bírálják, gőg fröccsen, akár a sár. Rajtam
szárad minden, így gesztikulálnak. Verbális
ködöt emlegetnek. Hullám hosszan. Hogy
rosszul látok reggel. A házfalakról
nem tudom, mi csorog. Hogy oda- és visszaélek,
újrajátszanom délben is van mód a sötétet.
Hogy lepkéket bámulok, abban élem ki
magam. Hogy verdesek, mert igazat,
kölcsönt ritkán adnak, s ahová tartok,
hitelügyben is leírtak régen. Figyeljem
a gyomrom. Ultrarövid. Hallgatni Petőfi.
Hallgatni Arany. Ezt is beveszem. Hencegik,
akiknek térkép a táj, dolgukért átlagnál
jobban remegnek. Ajtót, étlapot előre
nyitnak, gépen szállnak fölébük a lombok:
a hímporos asztalok süket fülekre találnak.
Ajtóm kérdik, nyílik-e utcára, s hallatszik-e
belőlem a szó. Fáim, sáljaim nevéről,
állomáshelyemről hiába faggatóznak.
Vass Tibor: Radnóta

 

Különösen figyelemre méltó az a tudatos ellenpontozó-oszcillatív technika, amely az egyes versek kétrétegű építkezésében, nyelvi-stilisztikai eszközeik, hangnemi regisztereik és képi tartalmaik benső eltéréseiben tetten érhető. A versfolyamot nyomatékos váltások tagolják, amelynek alapja mindvégig a lírai elemelkedés és prózai visszalépés szekvenciájának érvényesítése. A költői nyelv poétikus átlényegítésére újra és újra – formájában, tartalmában, hangütésében, nyelvi elemeiben vagy épp gesztusaiban – prózai destrukció a válasz. S ez, a folyamat során, a kétféle atmoszféra zavart keltő fúzióját eredményezi; mintegy állandósított hangulati kontrasztot kelt. Hadd világítsam ezt meg a Kék Radnóta [2016] című vers szakaszainak elemzésén keresztül!


Apám rőt sövény
a lassú dél
előtt.

 

Ritmikai-hangrendi lüktetésének és eredeti azonosító szerkezetének köszönhetően erőteljesen lírai kép, amelynek központi motívuma („rőt sövény”) Radnóti áttetszőn megrázó verséből, az Erőltetett menetből [1944] kerül átemelésre. E versek általában is határozott képekkel, képzettársításokkal indítanak, amelyek azután újabb és újabb transzformációkon mennek keresztül az egyes szakaszok során.


Bolond,
ki öltre rogyván öl,
fél, újra lépked, átmegy
a szomszéd szobába süttetni a hasát.
Oda besüt a nap a szombati krónika előtt,
így elvan vígan még egy darabban, azt hiszem.
Apám bereki napóra. Svéd csepp, aranyér, zsírsavak, tőkehalmáj féláron.

 

Folytatódik a Radnóti-átirat, amely az eredeti részlettel éles kontrasztban az öléssel „megváltott” túlélés sekélyessége felé mozdítja el a motívumokat, noha ritmikai-hangrendi lüktetését tekintve a harmadik sor feléig lírai a nyomaték. Majd éles váltás jön („átmegy…”)! Másfél sor erejéig mind a nyelv, mind a tartalom erősen prózai. A szakasz 5. és 6. sora játékosan lüktet ugyan, de egyben ironikus távolsággal láttatja a hétköznapok ürességét. Az utolsó sor párhuzamos a vers felütő sorával, a felsorolás ismétlő lüktetése az apát immár testi reziduumokra bontva láttatja. Tartalmi tekintetben egyfajta „tükörfordítás” zajlik, s immár érzékelhető a két ellentétes irányú atmoszféra összhatása.


Anyám hol
mint akit szárny emel,
hol hanyattfeküdt házfal,
váltogatja kékjét.

 

Szokatlan, de erős asszociációkkal élő, poétikus lüktetéssel futó sorok, átemelt motívumokkal.


[…] Zsírját sírva szívja fel az este.

 

Groteszk, szemantikai zavart keltő felütéssel induló lírai sor, alliteráló ritmikával.


Anyám a kék kékes sárga józansága. Aszúbor, töpörödő szem.
Fúrókulcs, barackbefőtt, hernyó a rőt sövényt övező féltéglákon.

 

Ismét Radnóti-áthallás (Levél a hitveshez [1944]: „a 2x2 józansága hull rám”). A felsorolásból és magánhangzó-azonosságból következő ritmika, továbbá a képek különös szépsége és átkötött volta („rőt sövény”) újból elindítja a poétikus atmoszféra kiépülését.


Ölelőt akartam mondani. S hogy éltég lát. Az jól vakul a holtághoz.
A zsírsírásról jut eszembe, zsírsírni szoktam néha vagy nem néha,
ha felvérzem azt a kéket. Kitódul szirszaroktól a vérem.
Vass, ó-ra gondolok és akkor sajnálom magam,
vagy savóra és akkor nem, süttetem vasam.
Belenyugszom, hogy lesz kevés szívembennincsharagmár,
nem lesz sok boldogságkékmadár, elvagyok ezzel a kevés-sok hülyeséggel,
ennyit erről, tettetett menetben.

 

Erőteljes prózai visszavétel! A költői én mintegy „kiszól” a versből, és oppozícióba lép („ölelőt akartam mondani”, „elvagyok ezzel a kevés-sok hülyeséggel”). Az alkotástechnikai folyamat ismertetése lefokozott, idézőjeles költészetté transzponálódik. A hangnem többnyire prózai, nélkülözi a zeneiséget; fel-feltűnik egy közhelyes rím-sorozat („féltéglák, „éltég lát”, „holtág”), esetlenül alliteráló vagy disszonánsan egybecsengő szóillesztés. Általában elmondható: Vass eredeti, hatásos és tudatosan alkalmazott költészeti eszköztárral él a lírai atmoszféra leépítése érdekében. Előszeretettel emel be a textúrába az irodalmi nyelvváltozattól eltérő, olykor közönséges, rétegnyelvi kifejezéseket. Egyéni szóalkotásokat, tartalmi vagy szintaktikai tekintetben furcsa összetételeket és beszédmódot, ún. idiolektust alkalmaz („zsírsírás”). Tudatosan öncélú és poétikailag lefokozott – mondhatni kínos, banális vagy gyerekesen felszabadult – szójátékokat szerepeltet. Hasonló, kontra-poétikus célzattal és módon kerülnek átírásra a Radnótitól (Két karodban [1941]) vagy épp Adytól (A magyar Ugaron [1906]) átemelt eredetileg nyomatékosan lírai részletek. Nem véletlenül kerülnek elő költészeti kánonunk kiemelt darabjai; miként az sem, hogy az elemek rekompozíciói – különösen a Radnóti-sors fájdalmas szimbolikáján keresztül – mintegy utalások a lírai költészet hagyományának végleges megszakadására, egy árván maradt költőnemzedék traumatikus (pár)beszédképtelenségére.


Két kékedben, két Kakodban hintalózom csöndesen.
Egyikük fojt, fullaszt, öl el. Elöl
látszik a képen a másik, lehúz, altat, befed.
Persze, hogy látszólag ezzel vagyok jóban.
A másik kikacagja légszomjam, hátulról szorít, mélykékülésig.
Persze, hogy éjkakulásignak hallom.
A szorításból, ha szoli után jelentkezem:
Pilóta elvtárs, itt Vass honsvéd,
jelentem, ma semmi feledésre méltó esemény nem történt.

 

Anyám mondja szolinak a szolgálatot, szoliba jár dolgozni.
Elmegy reggel Lillafüredre, egy sziklából védeni a légteret,
pilóta elvtársakkal konzultál,
megtér másnap délelőtt, van visszatérni otthon,
kék a szeme alatt, alszik két órát, kékebb lesz,
aztán csinál egy ebédet vagy nem. Kerülgeti nagyanyámat,
aki rendszerint az ebédet csinálja, sziklából ételet,
anyám otthon van szoli után még két napot, juthat ideje magára,
juthat rám. Azidőtájt van egy csajom, azt mondja, megyek szoliba,
cseréltek csövet. Mondom, ha most elmész, ne is gyere vissza.
Évekkel később mutatkozik, kék a szeme alatt,
alszik nálam két órát, kölcsönkér kétezret, aztán nem látom soha.
Van egy másik, szorít, kikacagja légszomjam,
adok neki kétezret, hogy többé sose jöjjön vissza. Honi a légsvédelem.

 

Elérkezünk a lírai költészet prózai ellehetetlenítésének következő stációihoz, amelyek immár életrajzi vonatkozásokra és a Vass-féle költészet teremtette világ elemeire is építenek. Az epikus vagy önvallomásszerű mozzanatokat részint nyelvi, részint tartalmi vonatkozásokkal dolgozó asszociatív technika fűzi össze, mely nem egyszer gondolatritmussá terebélyesedik. Számos helyen kifejezetten kötetlen, adott esetben igénytelen vagy flegmatikus a beszédmód, amely néhol ki is lép az anyanyelvre jellemző fluens természetességből. Továbbra is sorjáznak az egyéni szóalkotások („mélykékülésig”, „éjkakulásig”, „légsvédelem”), a tudatosan helytelen vagy hiányos szintaxisba kényszerített szókapcsolatok („van visszatérni otthon”, „sziklából ételet”). Vass kétségtelen nyelvi humora a Radnóti-lírával ellenpontozva már a groteszk irányába mozdul el. A kiterjedt hangfestészeti eszközök, különböző szintű egybecsengések (alliterációk [„k(a)”, „k(é)”, „sz(o)”], asszonáncok) alkalmazása inkább a társítások játékosságának szolgálatába állított, kevésbé van szerepük a ritmikai ívek vezetésben. Továbbá: a hangfestés önmagában lírai jellege nemegyszer éles ellentétbe lép a festett képek tartalmi oldalával. Feltűnően hiányoznak a súlyos képek, s ha vannak is, azok líraiságát a kontextuális beágyazottság semlegesíti. A „kacagó szél, elsuhan” vagy „a halál nagy csöndje” szókapcsolatok elsődlegesen nem összefüggő költői képet idéznek, hanem egyszerűen egymás mellé illesztett szavak, amelyek szövegszerűen fordítási problémát hívnak elő. A viszonyítási ponton, új környezetbe törve ismét feltűnnek a Radnóti-líra esztétizáló képei („szilvalekvár”, „a béke méhe zöngne”).


Kérek engedélyt megnézni, svédül hogy van az, hogy lak,
kacagó szél, elsuhan, hogy van a halál nagy csöndje sem.
A lak lenne elöljáróbb, több levélen Kakot ellírják Laknak,
Hernádlaknak szerintük van értelme, szép.
Mint a szilvalekvár szó, meg a béke méhe zöngne.
Persze, hogy a széppel vagyok jóban.
Lakon lakni előkelő, mégse ugar, mégse álmon átesem.
De Pilóta elvtárs, én csak a műlovarnőre keresek.
Műlovagló, műbika fennáll a szótárban. Megvan a hintaló is.

 

A svéd nyelvről van egy beképzelgésem,
három karja van, kettő hasonló, mint Kaknak,
a harmadik egészen egyedülálló. Értsd: csatolható protézis
egy látszólag egymagában álló karkinövés-helyre.
A svéd nyelvnek előbb-utóbb lesz Kakkinövése.
Ha megyek, ha nem. Ha jön, ha nem.
Hanem ha fölteszi, leveszi, fölelisz, leleszti,
megölel, megpofoz, megpolel, megöfoz. Megszeret egyre.

 

A költői kifejezés és a szövegalkotás problémája mintha végleg visszavetné és felszámolná az Adyhoz vagy Radnótihoz mérhető lírai elemelkedés lehetőségeit: „Lakon lakni előkelő, mégse ugar, mégse álmon átesem.” A költészet és az alkotó immár csak a maradványokra szorítkozhat: a megértőn keserű öniróniára, a nyelvi játék öncélúságára, a hangfestészet szenvedélyének kiélésére, a képzetek társításának kényszerére vagy saját teremtett rendjének alakjaira. A távlattalanság, azaz a tágabb kontextus abszurdba futó hiánya azonban lassan a prózából is kiégeti az érthetőség és elmondhatóság alapjait: „fölteszi, leveszi, fölelisz, leleszti, / megölel, megpofoz, megpolel, megöfoz”. Túl vagyunk a szavak, szójátékok univerzumán; sodródunk az ösztönös hangadások ismeretlen akusztikája felé. Eddig persze Vass nem merészkedik; ami érthető, hiszen a költő, amennyiben költő, aligha képes végérvényesen maga mögött hagyni a humanitás állandóit.


Azt hiszem, mondtam már,
bolond, ki öltre rogyván öl, fölkél. És újra a kéked, anyám,
a szolgálatod. Szolid mosolyod, ha az írásban tévedek.
A rőt sövény lelőtt.
Értsd: csatolható protézis
egy látszólag egymagában álló sövénykinövés-helyre.

Egyes nyelvekben nincs semmi különös, egyesekben meg van.
Ne menj tovább. Kiálts rám. Töppedek.
Hogy ne legyen ilyen tréfás az aszúdás vége, tegyük hozzá,
állítólag ma kék az ég. Észrevehettem volna a lassú dél előtt.
Vass Tibor: Kék Radnóta

 

Az ismétlő-keretes szerkezet megidézi a kezdet lírai képeit, és visszalép a költészeti hagyomány újra-komponált elemeihez. A kék színhez társuló „szinesztézia” immár nemcsak Radnóti, de József Attila költészetét (Mama [1934]) is előhívja. Ugyanakkor az átrendeződés nem a környezet felemelő, mint inkább lesújtó és elapasztó vonatkozásaira helyezi a hangsúlyokat, miközben a költői én zavarkeltő módon ismét kilép a költemény elsődleges kontextusából. A vers utolsó mondata lírai töltetű, nyelvi formájában „lüktető” kép, amely az eredeti szókapcsolat („lassú délelőtt”) tovább bontásával („lassú dél előtt”) mintegy ki is merevíti e zárlatot. Hátterében azonban ott áll a különböző, de egymásra vetülő, egymást átszínező hangulatok összetorlódott sokasága.

Összességében úgy tűnik tehát, hogy a próza irányába vett fordulatot – áttételesen: Radnóti Miklós halálát – a magyar költészet egyedül a líra feláldozása árán, a poétikus atmoszféra lebontásán, visszafogásán vagy tompításán keresztül képes túlélni. Legalábbis, ha adottnak vesszük azt a többnyire ellentmondásos viszonyt, melyet az avantgarde táplál a formanyelvi feltételeket követelő költészet-felfogásokkal szemben. Jól illusztrálja ezt Vass Tibor költészete, de különösen a Radnóti-átiratokban érvényesülő oszcillatív építkezés.
Orpheus összetöri lantját, és visszavonul. Akárcsak Thomas Bernhard kisregényének pianistája, Wertheimer, aki Goulddal és a tökéletes Bach-játékkal való találkozását követően immár csak fülsértően lehangolt zongorán képes darabokat játszani.

 

Ajtóm kérdik, nyílik-e utcára, s hallatszik-e
belőlem a szó. Fáim, sáljaim nevéről,
állomáshelyemről hiába faggatóznak.
Vass Tibor: Radnóta

 

A lírikus vagy halott, mint Radnóti, vagy épp visszavonul a hallgatásba a közölhetetlenség és a prózaiság elől. Esetleg testamentumában nagyon is egzakt leírást ad helyzetünk kifutási lehetőségeiről. De mégis… mi lesz velünk költészet és a valóság igézete nélkül? Akárhogy, „[k]abátom belső balzsebében, / épen szivem fölött a tiszta toll.”


Miskolc, 2018. március 5.